Még négy hónappal a szülés után is szenvedett a gátsebével, ezért Márti nőgyógyászhoz fordult. Ott világosították fel, hogy az úgynevezett férjöltést alkalmazta a szülészorvosa, amikor a szülés után összevarrta a gátsebet. A párban csak utólag tudatosult, hogy mi is történt valójában. „Amikor a kitoláshoz értünk, bejött a doki, megfogta a lábamat, miközben én abban a bizonyos kényelmetlen, félfekvős pózban szenvedtem, és azt mondta, hogy most át fogja metszeni a gátat – meséli Márti. – Nekem még volt egy erőtlen próbálkozásom, hogy esetleg nem lehetne-e gátvédelemmel szülni, de ő egyetlen mondattal érvénytelenítette a felvetésemet: első szülő nőknél ezt nem ajánlják. Beleegyeztem, de nem örültem neki, viszont tudtam, hogy esélyem sincs.
Magából a gátmetszésből nem éreztem semmit, utána egész hamar megszületett a kisfiam, majd a lepény is, és aztán a doki odaült, hogy összevarrja a sebet. Ekkor mosolyogva ránézett a férjemre és azt mondta: „Na, Robika, akkor kicsit szűkebbre varrom, jó?” Mindketten meglepődtünk, nem értettük, azt hittük, csak viccel.” Mártival végig kedves volt az ismerős orvos, a nőben fel sem merült, hogy bármi rosszat tehet vele. „Az igaz, hogy az első három napom a kórházban kínszenvedés volt. Visítva totyogtam a folyosón, amikor elvitték a babát, és nem akartam elhinni, hogy a császárosok úgy sétálgatnak, mintha semmi nem történt volna. Ráadásul egy öltést kaptam az aranyerembe is, a varratszedéskor meg is jegyezte a nővér, hogy ez elég fájdalmas lehetett.”
Férjöltés szüléskor:
gátmetszést követően az orvos arra hivatkozva, hogy a férjnek élvezetesebb legyen a szexuális együttlét, szűkebbre varrja össze a hüvelybemenetet. Mindez nem része a szakszerű orvosi gyakorlatnak, ráadásul durván etikátlan, gyakran hosszú távon is káros testi és lelki következményei vannak az anyára nézve. Mégis előfordul még ma is.
Illusztráció: Getty
Mártinak a szülés után négy hónappal azt mondták, hogy a panaszaira kétféle megoldás létezik: plasztikai sebészeti beavatkozás vagy újabb gyerekvállalás. „Pénzünk nem volt műtétre, és akkor úgy voltunk vele, hogy nem akarunk még egy gyereket – meséli a háromgyerekes édesanya. Fél évig fájdalmas volt számára a szex, de kezdetben azt gondolta, tűrnie kell. „Az elején folyamatosan feszült voltam, szinte utáltam a párom, hogy szeretkezni akar velem. Eszköztelenek voltunk, nem tudtuk ezt őszintén megbeszélni akkor. El voltam keseredve, próbáltam helyretenni magamban, hogy mi mindenre nem vagyok képes.” Enyhülést valóban csak a második szülés hozott Mártinak. „Amikor tízhónapos lett a kisfiam, kicsit már jobban voltam, és úgy döntöttünk, hogy vállalunk még egy gyereket. Végül az orvosnak igaza lett, a második szülésemnél a gátam is helyreállt.” Mártiék azóta vállaltak harmadikat is, és az anya a szülés során sokkal tudatosabban érvényesíti az elképzeléseit. Most már ismeri a teste jelzéseit, és bízik a saját erejében.
Hüvelyszűkítő gátvarrás – vége lehet?
Ferenczi Gabi dúla – fotó: magánarchívum
Például egy dúla jelenléte már önmagában hatással lehet az eseményekre. De hasonló sikere lehet az apának, a nagyszülőnek vagy egy barátnőnek is, ha megfelelő tudással és fellépéssel rendelkezik. Ugyanakkor Ferenczi Gabi perinatális szaktanácsadó, szülésfelkészítő és -kísérő dúla szerint a gátmetszés a szülészeti gyakorlatba és a hétköznapi annyira mélyen beágyazott beavatkozás, hogy elkerüléséhez azért több kell a puszta dúlai jelenlétnél. Gabi tíz éve kísér szüléseket, és ez idő alatt hozzávetőlegesen százötvennél volt jelen. Ezeknél a szüléseknél nem találkozott a férjöltés jelenségével, amit magyarázhat, hogy egyrészt a dúla jelenléte önmagában hatással van az eseményekre, másrészt a független felkészítőkön informálódott nők sok esetben átlagon felüli tudással és érdekérvényesítő képességgel rendelkeznek.
Magyarországon maga a gátmetszés is sok esetben történik indokolatlanul. Friss adatok szerint a kórházi szülések több mint 60 százalékánál végeznek ilyen beavatkozást, miközben a háborítatlan, alternatív/otthoni szüléseknél ez a szám 4-5 százalék. (A WHO csak indokolt esetben tartja szükségesnek; kevesebb mint az esetek 10 százalékánál.) Egyértelmű az is, hogy sajnos egyik beavatkozás húzza maga után a következőt: mert ha nincs gátmetszés, akkor nyilván varrni sem kell.
Az anya hite magában, a testében kulcsfontosságú
„Meglehetősen intézményfüggő a gátmetszés gyakorlata, de nagyon sok helyen még ma is az a hozzáállás dominál, hogy első szülőnél biztos, hogy szükséges. Felkészítőim során, mint minden beavatkozásról erről is sokat beszélgetünk, többek között arról, hogy milyen elenyészően ritkák azok az esetek, amikor valóban indokolt egy gátmetszés. természetesen arra is ki szoktunk térni, hogy milyen módszerek segítenek abban, hogy ép maradjon a gát, mivel lehet támogatni a spontán gátsérülések gyógyulását – mondja a dúla. – Viszont amikor egy szülésnél a kitolás kiélezett pillanatában egy anyának felajánlják, hogy „ha most vágunk, akkor a következő nyomásnál kijön a baba”, az egy végtelenül csábító forgatókönyv egy hosszú vajúdás végén járó anya számára. Sokszor nagyon erős a nyomásgyakorlás, amely olyan odaszólásokban nyilvánul meg, mint „ha nem vágjuk, végigszakad”, „kint kéne lennie már a babának”, és ezek elég ijesztő mondatok. Amikor hárman magasodnak a szülő nő fölé, nehéz nemet mondani, nehéz racionálisan gondolkodni, és nem is feladata egy szülésben lévő nőnek.”
Gabi szerint nagyon sok minden függ attól, hogy a nő milyen eredeti narratívával érkezik a várandósságához, a szüléséhez, és hogyan sikerül átírni az esetleges félelmeit akár a gátsérüléssel kapcsolatban. Hogy el tudja-e képzelni, hogy épségben marad-e a gátja akkor is, ha nem történik meg a gátmetszés. Mert ettől függően fog reagálni is, ha felmerül a beavatkozás lehetősége. „Lehet, hogy azt mondja, persze, csináljuk, csak legyen vége, vagy azt, hogy biztos, hogy nem. Vagy éppen azt, hogy várjunk még – mondja a dúla. – Ez utóbbi „taktika” egyébként hatásos szokott lenni, mert ilyenkor általában minimális gátsérüléssel megszületik a baba, másrészt az időnyerés egyébként is sokszor kulcsa a sikernek. És sok múlik a korábbi tapasztalatokon, az anya meglévő eszköztárán, önérvényesítési képességein, azon, hogy milyen mélyen gyökerezik a hite, magabiztossága a saját testében, és a babája teherbíró képességében.”
Arra készülnek, hogy valami biztosan elromlik
A dúla jelenléte már önmagában erőt ad. „Ha akarnám, sem kellene kinyitni a számat, mert az, hogy ott van valaki az anya mellett, akivel közös képük van a szülésről és egy nyelvet beszélnek, megerősíti abban, hogy joga van döntést hozni, kérdezni, időt kérni. Amikor elindul a partnerségen alapuló kommunikáció a szülőszobán az a kórházi személyzet számára is világossá teszi, hogy ez a nő tájékozott, magabiztos és érzi a folyamatot. Ilyenkor megérkezik az összhang és a valódi támogatás. Persze mindehhez az is kell, hogy ne csak a nő érezze magát biztonságban, hanem a kórházi dolgozók is, aminek alapfeltétele, hogy mind az anya, mind a baba állapota kifogástalan legyen”
A dúla szerint meg kell találni azokat a pontokat, amelyek biztonságosnak tekinthetők medikális szempontból is és az ideális anyai-magzati állapothoz is közelítenek. „Elszomorító, a kettő nem feltétlen ér össze, de sajnos a kórházak a komplikációk elhárításához értenek elsősorban, és nem természetes számukra, hogy beavatkozás nélkül is épségben maradhat egy anya és egy baba. Olyan, mint egy lesben álló rendszer, ami arra készül, hogy valami biztos elromlik. Ha egy anya nem a kitolási szakaszban esik be a kórházba, szinte biztosan lesz beavatkozás, ami minimum befolyásolni fogja a természetes folyamatokat. Ha belegondolunk, már önmagában a CTG is hat a hormonális működésre szülés fiziológiájára, hiszen megfigyelt állapotba kerülünk, korlátozódik a mozgásunk, ezáltal a magzat mozgása, lecsökkennek a természetes fájdalomkezelési lehetőségek és sorolhatnám. De ez mindenképp megtörténik, hiszen erre épül az ellátás.”
Egy nő vagy szül vagy fél
Nem csoda, hogy a nők elbizonytalanodnak, hiszen az egész ellátás során azt sugallják számukra, hogy segítség nélkül úgysem fog menni. „Mintha csak az kapna figyelmet, ami elromolhat. Csakhogy ez nem a kívánt biztonságérzethez, ellazuláshoz, átlényegült, relaxált állapothoz vezet, hanem egy készenléti érzést erősít fel. Márpedig adrenalin és oxitocin nem tud egyszerre magas szinten lenni. Úgy is mondhatjuk, hogy egy nő vagy szül vagy fél, a kettő együtt nem annyira működik.”
Gabi szerint az sem kedvez a gátnak, hogy a nőket bizonyos (főleg fekvő) testhelyzetekbe kényszerítik. „Hands off” – avagy kezeket el – ez bevett bábai gyakorlat. „Ha békén hagynánk a nőt, hogy úgy szüljön, ahogy azt a teste és a babája diktálja, sokkal többeknek maradna ép a gátja is. Ha a saját ütemében zajlik a szülés, akkor a baba feje és az anya gátszövete is időben összhangba kerül a sérülésmentes kitoláshoz.”
Annának az orvosa mondott nemet a férjöltésre
Anna egy vidéki női klinikán szült több mint tíz éve. Tulajdonképpen azóta nem is idézte fel a szülés körüli élményeit. „Most villant be, amikor megláttam a felhívást, hogy érintett vagyok a férjöltés témában, de jó értelemben. Anyukám volt velem a szülésnél, aztán miután a kisfiam megszületett, a volt férjemmel váltották egymást. Az orvosom is visszajött, hogy megvizsgálja és összevarrja a gátsebemet – meséli az anya, akinek nem végeztek metszést a gátján, de kisebb repedések keletkeztek rajta a kitolás során. – Az orvos nagyon türelmesen és érthetően elmagyarázta, hogy mivel a sérülés kicsit nagyobb annál, mint hogy természetes úton szépen begyógyuljon, össze kell varrni. Teljes diszkréció mellett vizsgált, elmondta, hogy mit lát, mielőtt nekiállt, becsukta az ajtót, behúzta a függönyt. A kengyelbe felpakolt lábaimat is letakarta. Szóval teljes biztonságban éreztem magam. Még azt is mondta, hogy lehet, hogy egy kicsit kellemetlen lesz, de mivel korábban kaptam epidurális érzéstelenítést, csak annyit éreztem, hogy valamit csinál rajtam. A csípőm fájt nagyon, amiatt ficeregtem kicsit, de azt is megvárta, hogy kényelembe helyezkedjek, csak azután folytatta.
Ebbe a nagyon érzékeny pillanatba szólt bele Anna volt férje: „Akkor kettővel többet öltsön már, hogy jó legyen nekem is”. „Emlékszem, a doki felnézett a férjemre és annyit mondott csodálkozva és némileg szemrehányóan, hogy „ugye, ezt maga sem gondolja komolyan?” Aztán megkérte a gyerekem apját, hogy hagyja el a szobát. Megnyugtató volt, ahogy az orvosom mellém állt, talán emiatt sem maradt bennem rossz érzés a szülésemmel kapcsolatban egyáltalán, s ezzel a kellemetlen kis epizóddal sem foglalkoztam később. A férjemtől pedig nem sokkal ezután el is váltam.”
Kapcsolódó cikkek
