Gyerek

Barbinak nem fáj a szülés – csak lelkileg

Akár jó is lehetne, ha valaki nem érez erős fájdalmat vajúdáskor, ám a kórházi szülészeteken sokszor a "tankönyvi esetekkel" sem tudnak türelmesen bánni, hát még azokkal, akik kilógnak a sorból.
2024. Január 09.
barbi
Fotó: Youtube / Hoztam e világra

Régóta adjuk közre a ’Hoztam e világra’ videósorozat részeit, Papp Szilvia Vivi munkáit. Egy részvételen alapuló, társadalmi problémára reflektáló művészeti kísérletről van szó, melynek célja a szülészeti rendszerünk, a társadalom-szabta anyaminták és az anyaság körüli tabuk vizsgálata.
Azóta rengeteg anya szüléstörténetét ismertük meg, és talán nem véletlen, hogy Barbié maradt a végére.
Ahogy ő elmeséli három szülésélményét, az nagyon megindító, meglehetősen fájdalmas, hiszen nagy erővel érzékelteti, mi is a baj azzal, ha egy ennyire ösztönös, érzelemteli lelki folyamatba lelketlenül avatkoznak be.
Ahogyan Barbi mesél, értjük, mi az az örök megfosztottság, mit jelent, amikor egy pillanatot, egy fejlődéstörténet egyik legfontosabb pontját utólag már nem lehet pótolni.
Látjuk, mennyire nem érti ezt egy intézményes rendszer, amely arra szakosodott, hogy beteg, rossz, elhalt részeket: vakbeleket, daganatokat, megbetegítő dolgokat vegyen ki egy testből. És hogy ez a kevéssé kíméletes, üzemszerű működés mennyire nem tud mit kezdeni azzal, amikor épp hogy egy csodát kellene nem kivenni, legfeljebb csak kisegíteni.
Lélek és rendszer sosem értheti meg egymást, ez valahol még érthető is, ám valamiképp mégis idomulni kellene a helyzethez, mert ami most zajlik, az nagyon nem jó – az emberiség fejlődése egyszerűen meghaladta.
Barbi esetében nehezítő tényező volt, hogy őt a nagyon ritka „fájdalommentes szülés” jelensége érinti, vagyis bár összehúzódásokat érez, azok számára nem különösebben fájdalmasak. Így viszont nem felel meg a „nagykönyvnek”, a kórházi stábok nem is tudtak vele mit kezdeni, és talán tévesen gyorsították a folyamatot, amit Barbi abúzusként élt meg. 
És bár sokan biztosan irigylik őt, amiért nem szenvedett vajúdáskor, ő várta, hogy jöjjön a fájdalom, végül pedig – mint elmondja – hiányérzete volt, mert nem élt át katarzist. Emellett találkozott a „férjöltés” jelenségével is, amikor az orvos változtat a hüvely természetes anatómiáján azzal, hogy gátszakadás után „szűkebbre varrja” a kérdéses részt valamiféle félreértelmezett szerepet magára véve.
Láttuk, hogyan siklanak félre problémamentes várandósságok, vajúdások, és hogy milyen kiszolgáltatott egy édesanya ebben a helyzetben” – mondja ki a kulcsmondatot Barbi.
Természetesen mi, a Gyerekszoba.hu szerkesztői is tudjuk, mennyi odaadó, elkötelezett szakember dolgozik szülészeti területen, és hogy egyre többen tesznek magukévá egy modern, nemcsak baba-, de anyaközpontú szemléletet. Azonban önmagában az, hogy kétszáz felett jár a Vivinél jelentkezett, és szülését többségében traumaként, de legalábbis valamiféle megfosztottságként elmesélő édesanyák száma, hatalmas felkiáltójel, ami mutatja, hogy a szülészeti rendszerünknek, a ma is sok helyen uralkodó paternalista, beavatkozásközpontú szemléletnek muszáj megváltoznia.