Betöltöttem a 40. terhességi hetet, egy orvosi konzultációt követően a szülésemet indítani kellett.
Szerda reggel feküdtem be a kórházba. Azonnal bevehettem a tablettát, de sajnos a hatása elmaradt. Így csütörtök reggel zselét kaptam, de ez sem indította be a vajúdást.
Aztán péntek reggel felvittek a szülőszobára, sajnos csak egy ujjnyira voltam kitágulva. Elhelyeztek egyedül egy szobában. Amíg vártam, hogy végre eldől, mi lesz, egy tündéri szülésznő maradt mellettem. Aztán jött a vizit és a fekete leves. (Én már ekkor lélekben felkészültem a császármetszésre, mert éreztem, hogy valami nincs rendben.)
A Doktor úr egy borzasztó arrogáns ember volt, azonnal úgy tett, hogy anyuka szenvedjen kicsit, a császárt nem adjuk ilyen könnyen. Megvizsgált, nem tágultam továbbra sem.
Gondolta, kézzel rásegít és tágít rajtam. Ezzel a burkot is megrepesztette. Életemben nem éreztem ilyen fájdalmat! Nem közelte velem előre, mit fog tenni. Közben csitított, hogy ez jobban is fog még fájni! Maradjak csendben!
Összetörtem. Megalázva éreztem magam és dühös voltam.
Nyolc órát hagytak vajúdni. Közben kaptam az oxitocint. Nem tágultam. Kimerültem.
Majd jött 3 tündéri doktor, akik belátták, hogy a császármetszés indokolt most már. Nem hagynak szenvedni. Megkérdezték, hogy én mit szeretnék. A “kedves” doktor úrral sajnos később nem találkoztam, pedig lett volna egy két keresetlen szavam hozzá.
Végül bebizonyosodott, hogy az anyai ösztönöm nem csalt: a kisfiam nyakára és derekára volt csavarodva a köldökzsinór. Szerencsére így is makk egészségesen született.
A fenti szüléstörténetet egy olvasónk küldte.
Nyitókép: Getty Images
Kapcsolódó cikkek
