Túlbiztosítom magam
Orvosi kivizsgálás, pipa, minden a lehető legnagyobb rendben. A ciklusom kb. annyira hebrencs, mint én, de a szakik szerint ezzel a típusú hektikussággal még a normális kategóriát súrolom. A szervezetem jelzi az ovulációt, azt is tudom, melyik petefészkem a havi ügyeletes, erre már régesrégen ráhangolódtam. Évekkel ezelőtt elhagytam a gyógyszert, és ha a következő fontos elemet nézem a listán, ami a gyerekvállaláshoz kell, újabb pipa, mert van Apajelölt is, aki már egyszer bizonyított. Remélhetőleg nem lesz gond velünk – ezzel indított utamra fiatal választott orvosom.
Míg vártam, hogy D. a maga fizikai valójával és lelkesedésével képbe kerüljön (ti. neki még egyetemi vizsgaidőszak tombolt egészen június végéig, örültem, ha tanulás után legalább 3 órára mellém feküdt hajnaltájban), gondoltam, ártani nem fog, ha elmegyek még egy Aviva-tanfolyamra (hormontorna) is hatalmas szabadidőmben, hogy felkészítsem magam a legjobbra. Eléggé lesokkolt, amit ott hallottam: 15 nőből 13 termékenységi problémákkal küzdött, túl sok próbálkozáson, mesterséges megtermékenyítésen, PCOS-sel, endometriózissal, kimerült petefészek szindrómával, inzulinrezisztenciával, túlsúllyal (itt a saját termékenységemben vetett hitemet kissé elvesztettem, bevallom).
Ott tornáztam a magam 28 évével, eleve nem tudtam mit a papírra írni, miért is érdekel a hormontorna, mert semmilyen kórelőzményem nincs… Talán amolyan biztosíték. Egy mankó, ha sokáig próbálkozunk, ez egy természetes segítség, amiben hiszek, míg nem jön össze.
Rájöttem a sok ámuló tekintetű nő között ücsörögve (miközben az egészséges életvezetésről hallgattuk az előadást), tulajdonképpen nem nagyon van már mit reformálnom, mert a legfőbb rombolókat, károsakat és egészségteleneket minimum egy évvel ezelőtt kiiktattam az életemből (életünkből), terhesvitamint pedig másfél éve szedek az orvosom javaslatára. Még egy pipa.
Eljött aztán a július, amikor is D. végre teljesen visszatért “hozzám”, az iskolai hajsza után. Béke, nyugalom, öröm, hosszú beszélgetések, programok kettesben. Én nem tudom, ott mi történt, de innentől váltunk önazonossá.
Én kicsi pónim
Júliusi szabadságunk második napján furcsa zokogásom vált gyanússá a 27. ciklusnapon. A lízingelt egyed (ti. az előző házasság jól sikerült emberi példánya, az ötéves M.) ébredés után átjött hozzánk tévézni. Éppen rácsodálkoztam, hogy a Minimaxon futó Én kicsi pónim sem a régi, de elkezdtem vele félálomban nézni a mesét. Az aktuális epizódban az egyik bunkócska és nagyképű póni segítőtársat keresett egy verseny formájában az állatok között. Nevezett egy öreg teknős is, aki aztán hogy, hogy nem, nyert. Engem ettől elborítottak a hormonok, és zokogva fordultam a még szundikáló D-hez: “most nézd meg, van igazság a Földön, mert az öreg teknős nyert”. A párom – aki bár hozzászokott ahhoz, hogy menstruáció előtt bármin képes vagyok sírni a beteg kiscicáktól kezdve a megható biztonságiöves reklámokig -, csak annyit tudott hirtelen a megilletődöttségtől kérdezni, hogy én most a 30-hoz közeledvén tényleg egy mesén sírok?
Ez több volt, mint gyanús. Gyorsan felöltöztem, és délelőtt vettem egy tesztet. Pisi, közben öltözködöm, rápillantok – egy csík. Lemondón húztam fel a szoknyámat, mire – pontosan úgy, mint az amerikai filmekben – a szemem sarkából valami gyanús lett, és visszakaptam a fejem a földön heverő tesztre. Két csík. Szaladok a tettestársért – aki az udvaron játszott a fiával -, és mire odaértem, már egészen erőteljes csíkok jelentek meg. Azért mégis kellett az ő megerősítése is, hogy nem csak képzelődöm…
Örvendezés, ölelgetés, még negyed óra visszafogott szipogás az emeleten, egykori lányszobámban, hogy a földszinten békésen számítógépező édesapámnak (ti. immár háromszoros nagypapajelölt!) ne tűnjön fel – mégiscsak korai lenne hencegni vele. D. magánkívül volt, akárcsak én. A jelek szerint ugyanis az első adandó alkalommal célt ért, aminek célt kellett odabent. Pofátlanul hamar összehoztuk.
“Én őrzöm a sok mesét, hidd el, továbbadom még…”*
A nyaralás végeztével Budapest felé vettük az irányt, és természetesen megálltunk a temetőnél is, mert egy szál virággal mindig beköszönök édesanyámnak, mielőtt a szülővárost elhagyjuk. Most hevesen vert a szívem, ahogy a kövirózsákkal ölelt, aprócska sírhalom felé közeledtem. Mert kivel osztja meg az ember először, ha gyermeket vár? Teljesen egyedül voltam a temetőben. Guggoltam a sírja mellett zokogva, elmondtam neki is, hangosan, neki erről tudnia kell. De hát tudja ő, nagyon jól, biztosan az ő keze is benne van a dologban…
Azt hiszem, velem örült, szikrázóan sütött a nap azon a délutánon, és egy csodaszép gyíkocska szaladt el mellettem.
Folyt. köv.
A cikksorozat első részét itt olvashatod!
Kapcsolódó cikkek
