Előbb vette észre a kezeletlen bakteriális hüvelyfertőzéseimet, mint az orvosom, és a lelkemet is karbantartotta. A történet tanulságos. Mindenki számára.
Klárival a gimi óta barátok vagyunk. Külsőre és belsőre is különbözünk: ő magas, barna és melankolikus, meghintve némi extrovertáltsággal; én ezzel szemben alacsony, szőke és szangvinikus, az az igazi izgő-mozgó típus. A legfontosabb dolgokban azonban nagyon is hasonlóan gondolkodunk, közte a barátságról is.
Együtt jártunk mindenhova. A melóhelyünk se volt messze. Ahogy kijöttünk az iskolapadból, jöttek a pár hónapos kapcsolatpróbálkozások, és pár igazinak hitt férfi mindkettőnk életében – aztán a csalódások, sírás, reményvesztettség…
Még csak 28 éves voltam, amikor a leghosszabb kapcsolatomat temettem. (András lelépett egy nálam sokkal formásabb nővel, akit a Sziget Fesztiválon ismert meg.) Úgy éreztem, a legszebb éveimet áldoztam Andrisnak. Jegyben jártunk, már a szüleink is ismerték egymást. Romokban voltam. Klári a krízisben igyekezett minél többet velem lenni, együtt is laktunk, albérletben. Hogy kimásszak a gödörből, elrángatott minden pénteken bulizni. VIP-plecsnit is kaphattunk volna a sarkon lévő romkocsmában.
Aztán a lelki tornádó után jöttek a fizikai bajok. Sokat fájt a fejem. Talán a stressz miatt, talán a kialvatlanság végett. De lehet, hogy a kevés folyadék tette. Mindegy is. Állandósult a derékfájdalom. (Ez is a stressz?) Lépten-nyomon beteg voltam, és persze rém nehezen lábaltam ki belőle. Ha egyáltalán sikerült. Gyakran csak antibiotikum segített, mert a nyavalya kíméletlenül kúszott lefelé a testemben, hogy aztán beegye magát a tüdőmbe. Úgy éreztem, hogy az immunrendszerem átállt a másik oldalra – nem velem van, hanem ellenem. Én, aki régen alig voltam beteg – az influenzát csupán hírből ismertem, tüdőgyulladásom sosem volt -, most fizikailag is a padlón voltam. Csak Klári volt a biztos pont az életemben.
- Kapcsolódó: A körültekintő anyatejes táplálás
Egy szombat este a nappaliban ülve beszélgettünk egy pohár száraz vörösbor mellett. Panasznapot tartottunk. Eszméletlen sok munka volt a háta mögött, kivolt a munkahelyi terheléstől. Nálam a testem volt terítéken: a fejfájások, a derekam, és beszéltem neki arról is, amiről senki mással nem mertem volna. Zavart, hát elmondtam: már fura tüneteket is észlelek, amiket előtte még sosem tapasztaltam. Égető, idegesítő érzést érzek pisilés közben, és a folyásom is megváltozott: sokkal több, mint azelőtt, és már-már szürkés. Ráadásul a szaga is más, kifejezetten rossz. De ami igazán megijesztett, hogy újabban menzesz után pár nappal mindig fájt a hasam, hőemelkedésem is volt. Mi lehet ez? PMS menzesz után? Nem lehet… “Talán felfáztam. De nem fogok ezzel is orvoshoz menni. Elegem van!” – legyintettem rezignáltam. És komolyan is gondoltam. Tele volt a pohár. Túl is csordult.
Klári masszív ellenállásába ütköztem: “Ezt nem veheted félvállról! Ez nem fog magától helyrejönni! Nagyobb baj is lehet belőle! Talán valami bakteriális cucc… Ha egyszer még akarsz gyereket, ezeket sose hanyagold el!” Klári sokkal többet tudott a világról. Többet is olvasott. Pont ezért bíztam benne. Elmentem hát orvoshoz. Jól tettem.
“Régóta tapasztalja a tüneteket?” – szegezte nekem a kérdést a nőgyógyász. Kiderült: rettentő régi fertőzésről volt szó. Sokáig vártam vele, elhanyagoltam magam. Letolt az orvos. No, nem durván, inkább kedvesen megdorgált. Döbbenten hallgattam, hogy jó úton haladtam a meddőség felé… Egy nyavalyás elhanyagolt bakteriális hüvelyfertőzésből kismedencei gyulladás alakult ki. Már hegesedéseket is látott. Még nem voltam menthetetlen, de sodródtam felé…
Kétfajta antibiotikumot kaptam, és útmutatást, hogy mire figyeljek. “Lelkileg össze kell kapnom magam!” – minden este ezzel a gondolattal feküdtem le. “Immunerősítés fent és lent!” – határoztam el. Talpra kellett állítanom a gyengélkedő bél- és hüvelyflórámat is a stresszcunami és az antibiotikum-kúrák sora után. Nagy meló volt. Klári támogatott lelkileg és tanácsokkal is. Ő volt, aki berúgta a motort, és ő volt a benzin a motorban az úton. Egyszerre.
Talpra álltam. Sportolni kezdtem, rendesen ettem. Szorgosan szedtem a vitaminokat, a szimbiotikumot, a hüvelyflóra-erősítőt. Nagyon büszke voltam rá, hogy a fülemnél fogva felrángattam magam, és Klárinak pedig szívből hálás, hogy nem hagyott akkor tétlenül agonizálni. Megmentett.
- Kapcsolódó: Karrier helyett most már anya szeretnék lenni
Amikor a probléma megint bekopog
Egy éven belül találkoztam Zsolttal, aki nem művészberkekből jött, mint Andris. Nagyon más volt. Kívül-belül. A láng mégis ugyanakkora volt, csak épp más természetű. Talán filmszerűen hangzik, de már fél év után tudtam, hogy neki szívesen szülnék. Mélyről jövő, erős vágy volt. Biztonságban éreztem magam.Három év múlva összeköltöztünk, és jött is a baba. A kislány nem rám hasonlított. “Bocs, de tiszta apja!” – kaptam meg mindenkitől. De nem bántam, örültem, hogy viszontlátom benne Zsoltot. Laura után két évvel később érkezett az öcsi, Gergő. Kiköpött az apja és a nővére.”Érdekes! Pedig a fiúk mindig az anyjukra hasonlítanak!” – mondták az ismerősök. “Hát, ez van!” – konstatáltam.Egyszerűen boldog voltam. De azért volt egy pici hiányérzetem. Mindig nagy családot szerettem volna. Zsolt bizonytalan volt a 3. gyerek kapcsán. Nem is érzelmi, inkább anyagi okokból volt döntésképtelen. Végül egy baba – aki a családban érkezett – megadta az utolsó (érzelmi), döntő lökést. Beleegyezett. 35 voltam ekkor. Hamar összejött a harmadik. Még emlékezett a testem a várandósság menetére – nemrég volt bölcsője az előző kettőnek.30 hetes terhes voltam, amikor azt éreztem, valami nincs rendben. A hüvelyfolyásom más volt, a szaga is. Rögtön tudtam, mi ez. Megrémültem, mert felrémlett, amit a doki mondott: “…terhesség alatt is veszélyes a bakteriális vaginózis, mert koraszülést, vetélést okozhat!” A rossz memóriám dacára ez valahogy megragadt.Szaladtam a nőgyógyászomhoz. Még időben elkezdtük a kezelést, helyrejöttem, és utána jobban vigyáztam magamra. “Két gyerek nem ok önmagam elhanyagolására. Muszáj időt szakítani az egészségemre!” – győzködtem magam. Lelkileg Klári barátnőm támogatott. Részben ennek köszönhetően megoldottam a helyzetet. Muszáj volt.
- Kapcsolódó: Áldott állapotban is harmóniában
Az évek mennek, a barátságunk marad
Klárival ritkábban találkozunk, amióta anyák vagyunk. (Igen, ő is édesanya, két rettentő talpraesett ovis kissrác várja mindennap otthon.) Havonta kétszer viszont kiszakítunk 2 órát a hétvégéből, amikor a Margitszigeten vagy a Hajógyárin sétálunk. Általában gyerekekkel megyünk, de amikor “ünnepnap” van és igazi “énidő”, akkor kettesben. Beszélgetni még ugyanolyan jó, mint régen, amikor még eggyel kevesebb mosolyránc volt a szemünk sarkában.Nem is számolom már, hány éve vagyunk barátok. De nem is fontos. Tudjátok: mi nem öregszünk, csak a gyerekek nőnek.
Kapcsolódó cikkek
