Mindig is az a típusú ember voltam, aki ha kezdett ráunni a hétköznapok szürkeségére, fogta magát, és keresett némi kihívást. Így csöppentem korábban az ultrafutás világába, és ennek köszönhetően vezethettem egy kis múzeumi kávézót is éveken át.
Régóta vívódtam már azon, hogy jó lenne iskolapadba ülni, új inspirációkat és élményeket szerezni. A negyvenes éveim elején volt is pár próbálkozásom – ez az időszak jórészt tanfolyamokkal, workshopokkal telt, de ezek nem igazán adtak lehetőséget a komolyabb elmélyülésre. Időnként átböngésztem a felvételi tájékoztatókat arról ábrándozva, milyen lenne ismét egyetemistának vagy főiskolásnak lenni, de nem hívogatott igazán egyetlen képzés sem. Úgy voltam vele, hogy rábízom magam az égiekre, és ha „jelet kapok”, akkor igyekszem lépni.
Egy klinikai folyosón döbbentem rá, mit akarok tanulni
Tavaly júliusban aztán derült égből villámcsapásként érkezett is a jel, méghozzá egy szokatlan pillanatban és helyen: a mammográfiai szűrővizsgálatomon. Miközben pár apró elváltozás után kutatva visszarendeltek egy ultrahangos ellenőrzésre, a folyosón ülve hirtelen belém hasított a felismerés: én is szeretnék ezzel foglalkozni. Hozzáteszem: mindig közel állt hozzám az egészségügy, és a munkáim révén rengeteg, a területen dolgozóval állok kapcsolatban, de afféle jöttmentként inkább csak a partvonalról szemlélődtem.
A gondolatot tett követte. Rögvest belebújtam a telefonomba, és pár kattintás után kiderült, hogy már csak néhány napom van arra, hogy jelentkezzem egy kétéves, ingyenes radiográfiai asszisztens képzésre, ami a lakóhelyem közelében indul. Újabb égi jel!
Miután hazarobogtam a vizsgálatról, felvázoltam a családnak a tervet, és legnagyobb megkönnyebbülésemre mindenki támogatta a kissé szokatlan ötletet. A férjem csak annyit kért, aludjak rá egyet, de ő is sejtette, hogy egy ilyen harántimpulzust nem fogok szép csendben elnyomni.
Üdv a középiskolában!
Innentől villámgyorsan zajlottak az események: a következő héten már a foglalkozás-egészségügyi orvos rendelőjében ültem, majd nem sokkal később egy mappányi dokumentummal a hónom alatt léptem be a képzés helyéül szolgáló egészségügyi szakközépiskolába, hogy beiratkozzam a 13. évfolyamra. Ott kissé megrökönyödve fogadtak, a záporozó kérdésekből pedig arra következtettem, hogy némiképp kilóghatok a jelentkezők sorából.
Leendő tanáraim mindenfelé finomkodás nélkül közölték, hogy harmincöt tantárgyam lesz az első évben, és egészségügyi előképzettség nélkül, három évtizeddel azután, hogy utoljára biológiát vagy kémiát tanultam szinte biztos, hogy vért fogok pisilni. Aztán hosszasan igyekeztek lebeszélni arról az őrült tervről, hogy bebocsátást kérjek az egészségügy berkeibe, ráadásul negyvenhat évesen.
Bár nem vagyok ijedős fajta, hét hónappal és egy egészségügyi ágazati vizsgával a hátam mögött be kell ismernem, nagy fába vágtam a fejszémet. Ma már azt is tudom, hogy a bölcsészkaron töltött éveim egy laza karibi üdülésnek tűnnek a mostani tanulmányaimhoz képest.
Tanulnivalók tengerében
Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy rájöjjünk: négy év anyagát két év alatt elsajátítani önmagában nagy kihívás, amit némiképp nehezít az is, hogy mindezt munka és a család mellett kell harmonikusan megoldani. Ó, azok a régi szép idők, amikor még semmi más dolgom nem volt, csak tanulni!
Ráadásul ezzel a képzéssel egy merőben új világba csöppentem, ahol a töméntelen mennyiségű anatómia, latin és szakmai tárgyak mellett egy sor – tőlem igencsak távol álló – gyakorlati dologgal is meg kell ismerkednem. Úgy, mint injekciózás, köpet-mintavétel, EKG-készítés vagy vérvétel.
A rendszeres sport és a férjem óriási támaszaim abban, hogy mindezt minimális mentális megzuhanással tudjam végigcsinálni, hiszen a két hétköznapi gyakorlati oktatás mellett egy szombati napot is elvesz a tanulás, amikor reggel 8-tól 17 óráig ülök az iskolapadban. A távolban pedig már egy nyári gyakorlat és egy projektírás is integet.
A gyerekeim hősiesen tűrik a szombati napok pizza-bolognai-rakott krumpli hármasát, amit az édesapjuk már biztos kézzel össze tud dobni; és bevallom, jó érzés tiszta, rendezett lakásba hazatérni esténként, az iskola után. Nálunk soha nem volt vita abból, hogy mindenki kiveszi a részét a házimunkából, a főzésből pedig magam sem csináltam nagy faksznit. A tananyag növekedésével szinkronban az asztalra kerülő ételek tovább egyszerűsödtek, és nem dőlünk a kardunkba akkor sem, ha egy zűrösebb időszakban többször kell ételt rendelnünk. Az idő most még nagyobb érték lett, amit elsősorban a pénzkereső tevékenységeimre, a tanulásra és a családomra kell fordítanom.
Szabadúszóként már évekkel ezelőtt művészi szintre emeltem az időzsonglőrködést, így a hétvégi pihenőnap vagy a táppénz fogalma eddig is ismeretlenek voltak számomra. Nálam a munkaidőbe iktatott pihenést vagy „cigiszünetet” az jelenti, hogy bedobok egy adag mosnivalót a mosógépbe, kikérdezem a fiamat a ’Családi körből’ vagy megbeszélem a könyvelővel a legégetőbb tennivalókat.
Soha nem voltam híve a halogatásnak, így a beérkező feladatokat és teszteket igyekszem mihamarabb megoldani, de a biztonság kedvéért a teljes tanulási ütemtervet gondosan vezetem a naptáramban is, különben elvesznék. Azt azonban hamar beláttam, hogy az időmenedzsment leghatékonyabb eszköze a… reggel öt órai kelés.
Ekkora tananyag mellett ugyanis muszáj napi négy-öt órát a tanulásra áldoznom, amit két részletben igyekszem elvégezni: hajnalban és késő délután csippentek le pár órát, és a vasárnapokat is kénytelen voltam beáldozni. Mivel a szükség törvényt bont, nem okoz gondot az sem, ha a buszon, bevásárlás közben vagy épp egy próbafülkében kell tanulnom röpke öt-tíz percben. A videós oktatóanyagokat házimunkát végezve hallgatom, de olyan is előfordult, hogy futás vagy kerékpározás közben raktároztam el egy nagy listányi latin szót a fejembe.
A legnagyobb kihívást mégis az jelentette, hogy ennyi idősen már nehezebben fog az agyam, ezért újfajta tanulási módszereket kellett kialakítanom. Imádok jegyzetelni, mindent lerajzolni, majd fejben elképzelni; a nyomtatónk is füstölésig dolgozik, és persze éjjel-nappal gyártom a tanulókártyákat a Quizleten.
Idő közben állandó vendég lettem a szomszéd papírboltosnál, és füzetek, kihúzófilcek, post-itek garmadája jelzi mindenütt a lakásban, hogy új korszak kezdődött az életemben.
Szomorú szívvel, de átmenetileg lemondtam kedvenc regényeimről és sorozataimról, és az éjjeli szekrényemen kérlelhetetlen szigorúsággal sorakoznak az anatómia, sebészet és belgyógyászat tankönyvek, hogy véletlenül se hunyjam le a szemem tanulás nélkül.
A legnagyobb dicséret
Kiss Virág lányával – fotó: magánarchívum
Sokat viccelődünk azon, hogy mióta újra középiskolás lettem, többet vagyok az osztálytársaimmal, mint a családdal, de a férjem, aki szintén az egészségügyben dolgozik, szerencsére pontosan érti ennek az okát. Mint ahogy azzal is tisztában van, hogy bármivel is foglalkoztam az elmúlt huszonhárom évben – mióta ismerjük egymást – mindig igyekeztem száz százalékosan odatenni magam.
A sors különös fintora, hogy a lányom is épp most áll élete eddigi legnagyobb megmérettetése, az érettségi előtt, így egymást támogatva, vigasztalva és lelkesítve tanulunk és készülünk a vizsgákra.
Amikor egyik este egy beszélgetés során azt mondta nekem, hogy nem ismer nálam okosabb embert, akkor igencsak elérzékenyültem. Nem azért, mert különösebben tehetségesnek vagy kiemelkedőnek tartanám magam bármiben is, de mindig is példát akartam mutatni a gyerekeimnek abban, hogy soha nem késő új dolgokat tanulni, és új utakon elindulni. Pontosan látom, hogy az iskola befejezése után mi mindennel szeretnék majd foglalkozni. Jó lenne megtanulni gitározni, elmélyíteni a nyelvtudásom, a férjemet rá akarom venni, hogy végre elmenjünk egy tánctanfolyamra, és az úszástechnikámon is lenne mit csiszolni. De az elkövetkezendő másfél évben épp elég dolgom lesz.
Bármeddig is fog tartani ez a történet, bárhol is érjen véget ez a kaland, új ember lettem általa, és egészen biztos, hogy az egészségügyben dolgozókra is más szemmel fogok nézni.
Címlapképünk illusztráció.
Kapcsolódó cikkek
