A hajgumi térnyerése
A hajgumi különös tárgy. Ha valaki megtalálná egy anya táskáját száz év múlva, valószínűleg azt hinné, valamilyen vallási kellék volt. Mindenhol ott van. A kabátzsebben. Az autó pohártartójában. Az éjjeliszekrényen. És persze mindig eltűnik, amikor tényleg szükség lenne rá.
Aztán rájössz: a hajgumi ott lapul a csuklón. Mint mindig. És már nyúlsz is érte. Nem kell tükör, nem kell fésű. Egy gyors mozdulat, és a haj már fent is van. Praktikus. Kényelmes. Nem lóg a szembe főzés közben, nem akad bele a kisgyerek kezébe, nem zavar a játszótéren vagy bevásárlás közben.
És ezzel önmagában nincs gond. A hajgumi nem ellenség. A mamakonty sem. A kérdés inkább az, hogy egy idő után észrevesszük-e: már nem azért hordjuk így a hajunkat, mert ezt választottuk, hanem mert ez lett az alapértelmezett.
Sokat elárul rólunk a frizuránk (Forrás: Getty Images)
A „majd egyszer” csapdája
Kevés nő ébred fel egyik reggel úgy, hogy mostantól háttérbe helyezi magát. Ez sokkal csendesebben történik. Egyszer csak ilyeneket mondunk:
„Majd jövő hónapban elmegyek fodrászhoz.”
„Az olcsóbb sampon is jó lesz.”
„Erre most nincs idő.”
„Majd ha nagyobbak lesznek.”
Ezek a mondatok szinte minden családban elhangzanak. Nem azért, mert az anyák ne szeretnének adni magukra, hanem mert mindig akad valaki vagy valami, ami fontosabbnak tűnik. A gyerek új cipője, az úszótábor, a nyaralás, a munkahelyi határidő.
És miközben ezek valóban fontosak, valahogy mindig könnyebb saját magunkról lemondani. Nem egyszerre. Csak egy kicsit. Aztán még egy kicsit. És végül életformánkká válik.
Többet mond, mint gondolnánk
A haj különös dolog. Ugyan nem határozza meg, kik vagyunk, mégis sokat elárul arról, hogyan vagyunk.
A várandósság és a szülés után sok nő tapasztalja, hogy megváltozik a haja: hullani kezd, elvékonyodik, szárazabb lesz, vagy egyszerűen már nem olyan, mint korábban: fénytelen, élettelen. Épp, mint mi magunk. Ehhez jön a kialvatlanság, a rohanás és az, hogy a hajápolás sokszor a napi teendők végére szorul – ha marad rá egyáltalán idő. És ezért összecsapjuk.
Pedig a hajunkkal való törődés ritkán szól csak a hajról. Sokkal inkább arról a néhány percről, amikor végre nem valaki másnak készítünk uzsonnát, nem játékokat pakolunk össze, nem a másnapi teendőket szervezzük, hanem magunkkal foglalkozunk. Vagy arról az óráról a fodrásznál, amikor nem anyának szólítanak, hanem a nevünkön.
„Anyuci, neked ilyen a hajad?”
Talán te is átélted ezt, talán csak hallottál hasonlót: egy anyuka nevetve mesélte, hogy évekig ugyanabban a copfban járt. Nem divatból. Hanem mert egyszerűbb volt. Egy másik édesanya arról beszélt, hogy amikor végre eljutott a fodrászhoz, hazafelé azon kapta magát, hogy a kirakatok üvegében nézi a tükörképét.
„Nem azért, mert olyan hiú vagyok, vagy mert tökéletes lett a frizurám. Hanem mert hirtelen újra én néztem vissza magamra.”
Talán a legelgondolkodtatóbb történetet egy kisgyermekes anya mesélte. Esküvőre voltak hivatalosak, persze szépen felöltöztek, az anyuka pedig egyszerűen csak kibontva hagyta frissen mosott haját. Ötéves kislánya teljes ámulattal kérdezte: „Anyuci, neked ilyen hosszú hajad van?” Addig ugyanis kizárólag összefogott hajjal látta az édesanyját. Árulkodó pillanat…
Mikor lettünk „csak” anyák?
Amikor gyermekünk születik, természetes, hogy minden körülötte forog. Az első hónapok a babáról szólnak. Sőt, sokszor az első évek is. Csakhogy közben hajlamosak vagyunk úgy tenni, mintha a többi szerepünk megszűnt volna. Pedig ugyanazok az emberek vagyunk, akik korábban is voltunk. Nem arról van szó, hogy az anyaság elvesz valamit. Sokkal inkább arról, hogy mindent átír.
Korábban egyszerre voltál csinos nő, izgalmas társ, kedves barátnő, kiváló kolléga, eltökélt futó, könyvmoly, koncertre járó ember. Aztán megszületik a gyerek. És ezekből a szerepeinkből egyre kevesebbet tudunk vinni. Ami egy ideig oké. De hajlamosak vagyunk túl sokáig benne rekedni a „mami skatulyában”.
Nem azért, mert mások ezt várják. Sokszor mi magunk vagyunk azok, akik elfelejtjük újra elővenni a többi arcunkat.
Önzés? Vagy éppen önmagunk megőrzése? Sok anya még ma is rosszul érzi magát, ha időt vagy pénzt fordít önmagára. Pedig egy óra a fodrásznál, a pedikűrösnél vagy a körmösnél, vagy akár csak húsz nyugodt perc a fürdőszobában nem luxus. És nem is önzés. Sokkal inkább emlékeztető. Arra, hogy az a nő, aki ma anyaként helytáll, ugyanaz az ember, aki évekkel ezelőtt örült egy jól sikerült frizurának, szeretett kísérletezni új színekkel, vagányabb sminkkel, vagy egyszerűen csak élvezte, hogy jól érzi magát a saját bőrében.
Ennek a karakternek talán most nem jut főszerep, de nem kell eltűnnie sem.
Amit utódaink látnak
A gyerekek nemcsak abból tanulnak, ahogyan bánunk velük, hanem abból is, ahogyan saját magunkkal bánunk. Ha azt látják, hogy anya mindig az utolsó, hogy neki soha nincs ideje magára, akkor ezt fogják természetesnek tartani. Ha viszont azt látják, hogy néha anya is elmegy fodrászhoz, időt szán a hajára, a kikapcsolódásra vagy egyszerűen arra, hogy jól érezze magát, abból is tanulnak. Azt, hogy önmagunkról gondoskodni nem önzés. Ez épp úgy része az életnek, mint gondoskodni azokról, akiket szeretünk.
A hajgumi valószínűleg még sokáig ott marad a legtöbb anya csuklóján. És ezzel nincs semmi baj. Ahogy a mamakonttyal sincs. A kérdés nem az, hogyan hordjuk a hajunkat. Hanem hogy néha eszünkbe jut-e kibontani.
Nem azért, hogy másoknak tetsszünk. Nem azért, mert egy anya csak akkor lehet nőies, ha frissen beszárított hajjal indul otthonról. Hanem azért, mert jó néha megállni egy pillanatra a tükör előtt, és nemcsak az anyát látni benne, de azt a nőt is, aki mindig ott volt.
Lehet, hogy a visszatalálás nem egy nagy elhatározással kezdődik. Nem egy teljes ruhatár cseréjével vagy egy új frizurával. Lehet, hogy egészen apró dolgokkal indul. Egy hajmosással, amit nem kapkodva végzünk. Egy időponttal a fodrászunkhoz, amit ezúttal nem mondunk le. Vagy egyszerűen azzal a gondolattal, hogy miközben minden nap gondoskodunk a szeretteinkről, néha saját magunkról is érdemes.
Talán nem is a mamakonty a kérdés. Hanem hogy néha eszünkbe jut-e levenni a hajgumit. És meglehet, a következő reggel megint ott lesz a hajgumi a csuklón…
…de ezúttal nem az első mozdulatunk lesz érte nyúlni.
Kapcsolódó cikkek
