Tiszadobra érkezve megtudjuk: ez egy európai falu. Fotó: Fülöp Máté

Tiszadob második legnagyobb folyónk egyik kanyarulatát öleli körbe. Hiába az egyedi fekvés és a gyönyörű környezet, a helyiek élete piszkosul nehéz, nap mint nap meg kell küzdeniük ugyanis a gyötrő pénztelenséggel. A falu felé közeledve fotós kollégámmal kicsit aggódunk is, ki fog velünk szóba állni. A fővárosból érkezőkkel a helyiek nyilván nem szívesen osztják majd meg a nehézségeiket, amelyeket az ember sokszor még saját magának is szégyell bevallani. A kezdeti bizalmatlanság azonban hamar oldódik.

A főúton egymást váltják rendezett és kevésbé otthonos porták, előttük árok húzódik, amit két helyi asszony tisztít. Csomag nincs náluk, se harapnivalót, se vizet nem látunk a közelükben, pedig perzselő a hőség. „Itt nekünk csak a közmunka van, 85 ezret kell beosztanunk” – avat be az egyikük. Kemény munka, az árok pedig tart, ameddig a szem ellát. És hát ugye van, amin nem lehet spórolni: „elhiszi, hogy ez csak a kajára elég? Ha mondjuk kellene egy vizsgálat a gyereknek vagy nekünk, muszáj bemennünk Nyíregyházára, ott van csak kórház. A buszjegy meg 1200. Kinek telik arra?” Mielőtt elköszönünk, kérünk egy kis útbaigazítást, a háziorvosi rendelőt vettük ugyanis elsőként célba.

„Bedobtad a lottót?

Álmomban már meg is nyertem!

No, akkor végre már ehetjük is a bármit”

– lehetünk fültanúi innen pár lépésnyire egy beszélgetésnek. Budapesten is álmodoznak a lottóötösről, de az esetek többségében ennél merészebb terveket szövögetnek. A főúton alig látunk embert, de akivel mégiscsak találkozunk, szívesen vált velünk néhány szót.

„Mi mindentől távol vagyunk, ez a gond! Miskolcra például csak egy pontonhídon tudunk eljutni, ami télen nem is működik. Ilyenkor a komp az egyetlen lehetőség” – osztja meg velünk egy asszony, amikor a lehetőségekről kérdezem.

Krónikus betegek gyógyszer nélkül

Megérkezve a rendelőhöz egy közelmúltban felújított, meglepően tiszta és rendezett váróteremben találjuk magunkat. A településen két háziorvos dolgozik, Szerényi Nikoletta praxisa nagyjából 1400 fős. A betegei harmada gyerek, így rendelőjének fala telis-tele van vidám, színes rajzokkal. „Erre vagyok a legbüszkébb, ez én vagyok” – mutat az egyikre, amin egy doktor néni mosolyog.

Szerényi Nikoletta, Tiszadob háziorvosa. Fotó: Fülöp Máté

Hatodik éve van itt, ő az első háziorvos, aki huzamosabb ideig látja el ezt a körzetet. Azzal kapcsolatban, miért adták fel az elődei olyan hamar, beavat: ez nem egy átlagos praxis, itt sok mindent a pénztelenség határoz meg: „ha például valakinek vérnyomáscsökkentőre van szüksége, akkor nem azt nézem, mi a legkorszerűbb, hanem hogy melyik a legolcsóbb gyógyszer. Nyilván nem adnék senkinek rossz készítményt, de az a legfontosabb, hogy amit felírok, azt be is tudják szerezni.”

Sajnos van, aki még így sem tudja kiváltani a gyógyszereit, sok tehát a kezeletlen krónikus beteg: „eleinte nem értettem, miért nem javul az állapotuk. Aztán néhány hónap alatt rájöttem: van, aki a legolcsóbb gyógyszert sem engedheti meg magának vagy a gyerekének. Ha ez kiderül, igyekszünk segíteni.” Az is napi gyakorlat, hogy a rendelőből kell időpontot kérni kórházi vizsgálatokra, mert sok családnak telefonra sem telik.

A családtervezést még tanulni kell

A védőnők időnként kijárnak a helyi iskolába, ahol a családtervezésről is beszélgetnek a gyerekekkel. Nem ok nélkül: itt gyakori, hogy olyan otthonba születnek sorra a gyerekek, ahol nincsenek megfelelő körülmények egy újszülött fogadására. Ilyenkor a háziorvos, a védőnők, a családsegítő és a Baptista Szeretetszolgálat által fenntartott Jelenlét Pont munkatársai is igyekeznek segíteni a sokszor még általános iskolába járó édesanyának. Nem ritka, hogy az új családtagot végül valamelyik nagyszülő neveli fel. „Bár az óvszernek igen borsos ára van, egy méhen belüli fogamzásgátló eszközt ingyenesen felhelyeznek itt annak, aki igényt tart rá. Ezzel a lehetőséggel viszont szinte senki sem él” – derül ki a rendelőben.

Miközben beszélgetünk, ereje teljében lévő fiatalember érkezik munkásruhában. Szívesen megosztja velünk, ő hogyan kerekedett felül a helyiek problémáján: Tiszaújvárosba jár dolgozni. Büszkén mutatja a papírt, amin a munkáltató kéri az orvosi vizsgálatot: „engem ott megbecsülnek, sőt alig akad versenytársunk a kerítésépítésben, de ahhoz innen el kell menni. Munka itt nincs. Ezért is menekülnek innen a fiatalok.”

„Zöldséget? Doktornő, nem vagyok én nyúl!”

Az orvos szerint a rossz szokásokon, hiedelmeken egy ilyen környezetben különösen nehéz változtatni, még ha neki célja is, hogy rávezesse betegeit az egészségesebb életmódra: „rengeteg család van, ahol már a kisiskolás gyerekek is rendszeresen dohányoznak, ezt szinte lehetetlen megállítani. Emellett hiába mondom a gyereknek, hogy mosson fogat, ha otthon nem látja rendszeresen, ő sem fogja csinálni. Tízből minimum nyolc-kilenc gyereknek szuvasak a fogai. Ráadásul nagyon sok a gondatlanságból eredő baleset, például szinte minden családban van égési sérült gyerek, akire ráborult a forró tea, kávé, leves. Közülük sokan nem tudják, hogyan kell ellátni egy égési sérülést, a balesetek után pedig nem jönnek a gyerekkel kötözésre vagy nem úgy kezelik őket otthon, ahogy megbeszéltük. Hiába mondom valakinek, hogy egyen salátát, a válasz az: dehát ő nem nyúl. Ugyanígy a sportolásra is azt mondják: elég a kerti munka. Az ajánlott szűréseken pedig szinte alig jelenik meg valaki, pedig csak azt a néhány percnyi időt kellene rászánni minden évben, amíg az ide érkező szűrőbuszon sorra kerülnek. Arról nem is beszélve, hogy itt a rendelőben is számtalan vizsgálatot el lehetne végezni” – sorolja a helyi problémákat Szerényi Nikoletta, aki vallja, hogy az egészségnevelést már az óvodában el kellene kezdeni, utólag ugyanis nagyon nehéz a rossz szokásokon, beidegződéseken változtatni. Tapasztalata alapján például sokan azt gondolják: az egészséges ételek drágábbak, pedig az idényzöldségeket jóval olcsóbb beszerezni, mint az édességet. Mégis azt veszik a gyerekeknek, mert azt kérik.

Ami szintén aggasztó, hogy a Covid-járvány óta itt is nagyon visszaesett az oltási hajlandóság. Az influenzaoltásból például alig harmincat adott be idén, pedig többen most is meghaltak a fertőzésben. De a kötelező oltásokkal kapcsolatban is bizalmatlanok a szülők: van, akit többszöri nekifutásra sikerül csak rávenni, hogy vigye el a gyerekét a rendelőbe. „Irtó nehéz kitörni ebből a közegből, de ha egy gyereken látom, hogy okosabb a társainál, vagy például szépen énekel, rajzol, akkor ezt mindig megemlítem a szüleinek, és javaslom, hogy foglalkozzanak vele. Mondjuk olyat, aki az egyetemig eljutott volna innen, keveset láttam” – osztja meg a háziorvos, aki szerint a helyi iskolában nincs idő tehetséggondozásra.

Türelmesnek, de nagyon következetesnek kell lennünk a betegekkel, és együtt kell működnünk a helyi családsegítővel, a védőnőkkel, a Jelenlét Ponttal, az önkormányzattal, sőt az iskolával, óvodával is. Csak így együtt tudunk igazán hatékonyan segíteni – mondja Szerényi Nikoletta. Ugyanakkor elmondja: „itt könnyebb ám kiégni, mint egy olyan praxisban, ahol mediterrán diétáról, teljeskiőrlésű kenyérről beszélgethetsz a beteggel, aki egyébként digitális vérnyomásnaplóval érkezik a rendelőbe. Viszont sokat lehet tanulni. Én például láttam már skorbutot. Ez a betegség már annyira nincs jelen, hogy gyakorlatilag nem találtam róla anyagot, csak volt egy sejtésem. Mivel a C-vitamin hiánya okozza, elkezdtem azt adni a betegnek, és egyből jobban is lett, szóval beigazolódott a felvetésem.”

A Jelenlét Pontot körbejárva a vezetőtől megtudtuk, mennyi mindenben számíthatnak rájuk a helyiek. Fotó: Fülöp Máté

„Van, hogy nincs hova letenni a csecsemőt”

A doktornőt áthívják a védőnőkhöz egy kiütéses baba miatt, mi pedig haladunk tovább. A Jelenlét Pont következik, amely a leszakadó településeken segít a „fogantatástól a foglalkoztatásig”. Mint írják, ez „egy használható, működő válasz a nyomorra. Arra a nyomorra, amely nem egyenlő a szegénységgel, hanem annál sokkal mélyebb, nyomasztóbb, kilátástalanabb. Ahol nincs holnap, csak a napi cél és szükséglet. Ahol nincs tervezés, mert már a másnap is beláthatatlan messzeségben van.” Az egy éve működő tiszadobi Jelenlét Pontot messziről kiszúrjuk. Barátságos, gondozott kertje, árnyas tornáca már az út túloldaláról nézve is igazi menedékhely.

Wheeler-Mezei Virág, az intézmény vezetője körbevisz az épületben, elsőként egy barátságos terembe jutunk, ami leginkább egy óvodai csoportszobához hasonlít. Vannak itt babák, építőkocka, kirakó, hintaló. „Játszószőnyegből több is van, mert sajnos sok házban nem tudják hova letenni a kicsiket, úgy pedig lemaradnak a mozgásfejlődésben. Ilyenkor kölcsönadunk nekik egyet.” A kismamáknak emellett a mérlegtől a mellszívón át a kiságyig sok mindent tudnak adni, ami az újszülött érkezéséhez szükséges. Van, hogy ők hozzák haza az újszülöttet a kórházból, ha pedig a védőnő jelzi, hogy alultáplált egy csecsemő, tápszerrel is kisegítik a családot.

A Jelenlét Pontnál a tanulásban is segítenek. Fotó: Fülöp Máté

Kifelé belesünk a tanulószobába, ahol a kisiskolásoknak igyekeznek segíteni, hogy befejezhessék a nyolc általánost. Az asztalnál bongyor hajú, gesztenyeszemű iskolással tanul a Jelenlét Pont egyik munkatársa, aki civilben alsó tagozatos tanár. „A Kuckó királyt olvassuk, ezt a mesét nagyon szeretem” – mondja. A tanulószobából egyből a konyhába jutunk: „itt szoktunk főzni azokból a zöldségekből, amiket a kertben termesztünk. Igyekszünk beavatni a kismamákat, hogyan kell egészséges ételeket készíteni egy csecsemőnek, kisgyereknek.” De megtanítják őket arra is, hogyan gondozzák a kicsiket, és van baba-mama klub, babamasszázs, a nagyobbaknak pedig szerveztek már nyári tábort is.

Folyóvíz, áram nélkül

A kismamák és gyerekek mellett a család más tagjairól sem feledkeznek meg: a házipatikából bárkinek elérhetővé tesznek bizonyos gyógyszereket; megmutatják, hogyan kell kitölteni egy hivatalos nyomtatványt; de segítenek az önéletrajzírásban is. Miközben beszélgetünk, elérkezünk a fürdőszobához. Itt lezuhanyozhat, moshat, akinél otthon nincs bekötve a folyóvíz vagy az áram. „Igyekszünk minden érintett hátterét megismerni, mert csak így látjuk a valódi igényeiket” – Virág személyesen is kijár a családokhoz, hogy lássa, kinek mire van igazán szüksége. Mint fogalmaz: aki kapcsolatba lép velük, az ellátottjuk lesz, és onnantól kezdve együtt dolgoznak azért, hogy az élete jobb mederbe kerüljön.

Wheeler-Mezei Virág, a helyi Jelenlét Pont vezetője. Fotó: Fülöp Máté

Tökéletes példa erre a fiatal anya, akivel kilépve a házból, odakint találkozunk. Kapott egy kis darabka földet a Jelenlét Pont udvarán, amin hagymát termeszthet a családjának: „levest, salátát készítünk belőle, de szinte bármihez tudjuk enni. Nem is gondolná, mennyi mindent lehet készíteni belőle”. A még épülő kiskertben van paradicsom, paprika, csicsóka, mángold is. „Ebből mi legyen?” – érkezik egy asszony két óriási cukkinival a kezében. Hagyjuk őket, kezdődik a közös főzés. Elköszönünk, továbbmegyünk.

A helyiek egészségi állapotát, életét a pénztelenséggel karöltve még egy dolog meghatározza. A területileg illetékes kórház a 45 kilométerre levő nyíregyházi intézmény. Számos település van hasonló helyzetben, a tiszadobiak nagy része is nehezen tudja megoldani az utat, ha kórházi ellátásra, vizsgálatra, kontrollra volna szüksége. Vannak, akik busás áron – 10-15 ezer forintért – elfuvarozzák a betegeket, vagy van a helyi busz, ami jóval olcsóbb, de sokan ezt sem tudják megfizetni. Ilyenkor előfordul, hogy mentőt hívnak nekik a rendelőből, mert másképpen a beteg gyerekkel, felnőttel egyszerűen nem tudnak Nyíregyházig eljutni.

„Maguknál is így van, gondolom”

Szintén gond, hogy a fiataloknak alig akad kikapcsolódási lehetőségük a faluban. „A szabadstrandon a holtágnál van egy hely, ahol összejöhetnek” – osztja meg velünk egy lány a helyi zöldséges előtt. Hozzáteszi: „mivel munka sincs, sokan feladják és elmennek, egyre kevesebben vagyunk.”

Akinek mégiscsak jut munka, legfeljebb a minimálbért tudja belőle kihozni – mondják a helyiek. Fotó: Fülöp Máté

Wheeler-Mezei Virág angol származású férjével egy kávézót is létrehozott a faluban. A „Feltöltő” közösségi tér is egyben: angolórákat, kézműves foglalkozásokat tartanak a gyerekeknek, de volt már itt moziest is. Mielőtt hazaindulnánk, elsétálunk ide is. Keskeny utcákon haladunk, perzselő a hőség, árnyék alig akad. Jellegzetes szag járja át a környéket, a közelben állítólag sertéstelep is van. Messziről kiszúrjuk a helyet, mint valami oázis, árnyas kiülős résszel fogadja a betérőket. A melegszendvics ropogós, a kávé is jól esik. Mintha hirtelen több száz kilométerrel odébb dobott volna le minket valaki.

A dohánybolt előtti lépcsőn két asszony ücsörög. Fáradt, meggyötört arcuk – bemutatkozásunk után – némileg megenyhül, és mintha megkönnyebbülést hozna, sorolják a nehézségeket: „a legnagyobb gond, hogy nincs munka. Akinek mégiscsak jutna, az legfeljebb a minimálbért tudja belőle kihozni. De az már tényleg a plafon!” – osztja meg az egyikük, aki mint kiderült, hosszú éveken át a település postása volt, így valóban tisztában lehet a körülményekkel. Már nem dolgozik, de a zöld biciklit megvette, most is ide van támasztva mellé. Feltűnő jelenség a három nagy fekete levéltartó táskával. „Ha orvosi ügyelet kell, sokan nem tudnak ám odáig bemenni, vagy ha mégis megoldják, fél napot várhatnak a rendelőben. De hát ez maguknál is így van, gondolom…” – kontráz rá a másikuk. Előfordul – erősítem meg.

Utoljára a kocsmát célozzuk meg. A tulajdonos szódával kínál, még csak pénzt sem fogad el érte. „A férjem mozdonyvezető volt, mi bárhová költözhettünk volna, még lakást is adott volna a MÁV. A baj csak az, hogy bárhová megyek, egy nap után hazahúz a szívem. Nem könnyű itt az élet, de én már nem megyek innen sehova.”

Kattints IDE, és olvass tovább a magyarországi gyermekesélyekről!