Erre születnek válaszul az olyan könyvek is, mint pl. A szülőség összeomlása, amiben a szerző, Leonard Sax azt írja, hogy “Parancsolj. Ne kérj, ne egyezkedj állandóan a gyerekkel.” Sax egyébként a szülőket okolja számos társadalmi problémáért is, beleértve az elhízást vagy a mentális betegségeket.
A CNN szerzője szerint, ezek a könyvek nem jók másra, minthogy szégyent érezzen a szülő, úgy érezze teljesen alkalmatlan. Szerinte ez egy idealizált világ, ahol a gyerekek mindig azt csinálják, amit mondanak nekik, és a fogmosás pontosan 2 és fél percet vesz igénybe.
Katherine Lewis új könyve a The Good News About Bad Behavior (Jó hír a rossz viselkedésről) szerint itt az ideje annak, hogy elengedjük ezeket az aggodalmakat. “A parancs, az irányítás, az én vagyok a főnök attitűd nem működik” – mondja.
Felejtsd el az apa tudja a legjobban-t!
Lewis szerint a gyerekek önszabályozásának válságát látjuk, szerinte ez a magyarázata annak, hogy a gyerekek közel felének 18 éves korukra viselkedési rendellenessége lesz és ezért kezdenek el drogozni.
Emögött négy meghatározó tényező játszik szerepet: a közösségi média és a webes kultúra elterjedése, mert ezek arra késztetnek minket, így a gyerekeket is, hogy mindig kívülről figyeljék magukat. Ezek mellett a közösség és a strukturálatlan játékidő hiánya a probléma. A mai gyerekeket arra tanítják, hogy egyénileg teljesítsenek, arra koncentráljanak, hogy milyen az egyéni teljesítményük, nem pedig arra, hogy együttműködjenek a családdal, a környezetükkel, a barátaikkal.
Nem beszélve a szülőkről. Lewis nem hibáztatja a szülőket, de szerinte sokuknak hasznára válna, ha újra gondolnák a fegyelmezéshez való viszonyukat. Ennek egyik első lépése az lehetne, ha elengednénk a szülői tekintélyről alkotott elképzeléseinket az “apa tudja a legjobban”-t. Bár ez a tekintélyelvű megközelítés a múltban működött, hatástalan a mai fiataloknál, akik sokkal jobban szeretik az együttműködést. Ez a tekintélyelvű megközelítés ma már nem létezik, nem főnöke többé senki sem a másiknak egy családban. Ez a generáció már a demokrácia és az egyenlőség kultúrájában nő fel, és régi értelemben vett hierarchikus felépítés sehol nem úgy működik már, sem a munkahelyen, sem az iskolában, sem otthon – a hangsúly sokkal inkább a közös döntéshozatal felé tolódott.
Régebben a tekintélyelvű neveléssel a gyerekek lehet, hogy jobban teljesítettek az iskolában és ritkábban kerültek bajba, de érzelmileg sérültek. Ez volt az oka annak, hogy a 80-as években azok a szülők, akiket gyerekként tekintélyelvűen neveltek egy más nevelési stílus felé fordultak, sokkal engedékenyebbek lettel. “Csakhogy átbillent a mérleg az önérzetesség kultuszába.”
A mai szülők olyan nevelési stílust keresnek, amelyben a kapcsolat szoros és kötődő, mindeközben a gyerek tiszteletben tartja a következményeket. A mai gyerekekhez a kulcs, hogy felejtsük el a félelmen alapuló nevelést, és inkább segítsük őket, hogy megtalálják az önkontrollt. Lewis könyve bölcsen tartózkodik attól, hogy egyféle receptet írjon fel a szülőknek, inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy különböző módokat mutasson be arra, hogyan válhat a gyerek olyanná, akinek van önuralma. Az egyik mód ehhez, ha nem büntetünk, hanem elmagyarázzuk a gyereknek a tettei következményeit, olyan természetesen, ahogyan csak lehet.
“A büntetést egy erősebb ember szokta alkalmazni egy gyengébbel szemben. Ezzel azt tanítjuk a gyerekeinknek, hogy hatalomra és ellenőrzésre van szükségük” – mondja Lewis. “A következmények azonban mindig megtanítanak bennünket valamire: mi történik, ha elfelejted felvenni a pulcsit? Kicsit fázni fogsz. Ez egy egyszerű lecke és hatékonyan is működik.”
A kisebb gyermekeknél, akik még rosszabb ítélőképességgel rendelkeznek, mint idősebb társaik, Lewis azt javasolja, hogy kössenek velük a szülők szerződést a következményekről. Együtt, a szülők és a gyerekek definiálják a rossz viselkedést, így a gyereknél is kialakul egy kép arról, hogy hol a határ.
Miközben egy nagyobb gyerekekkel könnyeben meg tudjuk beszélni a konfliktusokat, addig egy kicsivel már nehezebb helyzetben vagyunk.
Nehéz, konfliktusos, hisztis helyzetekben vagy éppen akkor, ha a nagyobb megüti a kicsit, Lewis szerint működik az időkérés technikája: ez egyfajta szünet, amikor elvonulhatnak és időt kérhetnek maguknak. A gyerekek még nehezen tudják kezelni az indulataikat, ezért elég jó módszernek tűnik ilyenkor, ha félrevonulnak egy kis időre, hogy enyhüljön bennük a feszültség.
A CNN újságírója maga is kipróbálta ezt a módszert és náluk bevált. “Az életünk zűrös, az otthonaink nem a tökéletesség szentélyei, állandóan kísérletezünk, hiszen a gyermekeink is állandóan változnak. Ez nem egy statikus helyzet.”
Kapcsolódó cikkeink:
- Nevelj boldog gyereket dán módra
- “Általában nem a gyereket kell megszerelni”
- Az 5 leggyakoribb félreértés a gyereknevelésben
Kapcsolódó cikkek
