“Kisfiam, Lóci, júliusban múlt kétéves. Rendkívül okos kisfiú, már szinte folyékonyan beszél, szaval, énekel, aranyos, kedves, rengeteg szeretet van benne, ölel minket, puszilgat rengeteget, viszont már kiskorától van benne valami agresszió, ennek okát nem tudjuk megfejteni.
Szerető családunk van, apukája is sokat foglalkozik vele, babakorától kezdve igyekeztünk minden szeretetet, törődést megadni neki, a mai napig dajkálgatjuk. A nagyszülők mindkét részről messze laknak, viszont gyakran látja őket, az én szüleimnél rendszeresen töltünk egy-egy hetet, imádják egymást. Tizenöt hónapos koráig szoptattam, rengeteget dajkáltuk, még a kiságya is ringatós volt, azonban a legtöbbször már babakorában is velünk aludt, és a mai napig azt szereti, ha valaki alszik vele. Akkor nyugodt, így hát valamelyikünk mindig vele alszik. Lóci nagyon barátságos, imádja a gyerekeket, viszont az a gondunk, hogy a nála kisebbeket rendszeresen bántja: először puszilgatja őket a játszótéren, ölelkezni akar, amikor pedig többnyire ezt nem értékelik a gyerekek, akkor birkózás, lökdösés lesz belőle.
Van, hogy egyszerűen csak belecsíp a kicsikbe, vagy már egyenesen fellöki őket. Itthon is ugyanez van velünk: szeretgetjük őt, ölelkezünk, mesélünk, énekelünk, utána pedig bedurvul, csíp, rúg, harapdál, és akárhogy próbálom megmagyarázni neki, hogy ez fáj, nem szabad, játéknak veszi, és nem szokik le róla.
Ma úgy jöttek haza a játszótérről az apjával, hogy az egyik anya, aki jól ismeri Lócit, szólt, hogy a gyerek érdekében figyelmeztet, mert már több anyuka panaszkodott, hogy félnek a gyerekek Lócitól. Nagyon rossz volt ezt mástól hallani. Nem tudom, mit tegyek. Sokat beszélgetek vele erről, előtte az apjával és a nagyszülőkkel, hogy ő is hallja, milyen csúnya dolog ez, elmesélem a játék telefonba a papának, hogy miket művelt aznap Lóci. Látom, hogy érti, amit mondok, mégis benne marad az agresszió. Nem tudom, miként lehetne csillapítani. Néha lendületből rácsaptam a kezére, amikor bántott engem, de tudom és látom, hogy az agresszió csak agressziót szül. Azt is tudom, hogy ez életkori sajátosság, hasonló cipőben járó anyukák ezzel nyugtattak, de nem akarom, hogy az én fiam legyen a lakótelep réme! Az energiáit próbálom mindig a friss levegőn lemeríteni, órákra elmegyünk sétálni, motorozni, alvás után is estig lent vagyunk többnyire a játszótéren. Kérem, segítsen, mivel tudok a fiamon, magunkon, és természetesen a lakótelepi kisebb gyerekek helyzetén segíteni?”
Vekerdy: “a kreatív emberekben, akiknek a tettvágyát, aktivitását gátlások nem fogják vissza, mindig magasabb az agressziós szint”
Igen, kétéves kor körül nő a gyerekek agressziós szintje, különösen a fiúké. Azt is tudjuk, hogy a meleg-engedékeny nevelői légkörben felnövekvő gyerekek időnként meglehetősen agresszívak, mert nem rettegnek a lesújtó büntetéstől. Ez a “rosszaság” azonban csak az egyik oldala viselkedésüknek, a másik éppen az, amiről maga is ír, hogy okosak, barátságosak, alkotó fantáziájuk kibomlik, nagy az önbizalmuk.
De általában: a kreatív emberekben, akiknek a tettvágyát, aktivitását gátlások nem fogják vissza, mindig magasabb az agressziós szint!
Ezen nem segít az az elvárás, hogy “a kicsiket nem szabad bántani”, vagy éppenséggel “szeretni kell”. Inkább azt mondanám, hogy nem feltétlenül kell az ilyen gyerekeknek ebben az életkorban gyerekekkel játszani, és különösen nem kisebbekkel. Ha mégis előáll ez a helyzet, és kirobban a konfliktus, nem kell annyit magyarázni – abban a pillanatban megszakítom az eldurvult játékot, és elhozom a gyereket. Megértem, hogy erre van indíttatása – de ezt nem lehet!
A sokat vitatott együttalvás egyik következménye lehet, ahogy erről többször is beszéltünk, hogy a gyerek félálomban vagy féléberen “vihar”-ként, vagy éppenséggel “birkózás”-ként átéli a szülők szexuális életének jeleneteit. Ezek levezethetetlen izgalmat keltenek benne, ami a “birkózás” nappali utánzásában (vagy éppenséggel megállíthatatlan körbe-körbe futkosásban) nyilvánulhat meg.
A túl sok ölelgetés, puszilgatás, dajkálgatás pedig felkelti, felkeltheti a megszakítatlan “birtoklás? igényét, ami megint csak nem tud kielégülni, és agresszióba csap át. És maguk? Maguknak nem teher ez az együttalvás? A korai együtt lefekvés? Magukban nem keletkezik és nem nő a feszültség, amit ez a mindennapi kötelezettség vált ki? Mert ha igen: ez is hathat a gyerekre, amire ő is feszültséggel, és annak kirobbanásával, agresszióval reagál.
A múltkoriban beszéltünk arról, hogy a jekána indiánoknál az anyák egész nap testükre kötözve hurcolják gyerekeiket, megadva az anyai test – és az érzelmek – melegségét… Igen, de közben változatos kapcsolatokba lépnek a külvilággal, és ezekben a gyerek is részt vesz. A kifelé irányított figyelem fontos egyensúlyozó erő! Ha ez hiányzik, a gyerek a szeretgetés minden megszakítását valamiféle kudarcként éli át, és erre agresszióval reagál.
Rudolf Steiner a Waldorf-pedagógia embertanában a kamaszokat illetően szól arról, hogy a kamaszkor jelentős szellemi érése igényli a külvilágra irányított figyelem tudatos kielégítését. Ha ez nem következik be, a kamaszt kiszolgáltatjuk az erotikus és hatalmi “csiklandozásoknak”, ingereknek.
A két-három éves kori, “öntudatos”, “fiús” agressziónak is megvan ez a jellege. (Tegyük hozzá: gyakori ilyenkor a harapás, a fogak használata!)
Úgy gondolom, hogy mindezekben az esetekben – ahogy erről már sokszor beszéltünk – az egyértelmű tiltás (és megakadályozás) a helyénvaló. Például: leguggolok a gyerekhez, megfogom a két karját, és határozottan, belső elszánással, ahogy erről a múltkor is szó volt, azt mondom: – Nem! Ezt nem!
Tudnunk kell azt is, hogy ezek a dolgok változékonyak, múlékonyak maguktól is, de igen, van eset, hogy határozottan “szabályoznunk” kell. Mindez csak akkor hatékony, ha jó, bizalomteli és érzelmileg meleg a kapcsolatunk a gyerekekkel, és ritkán alkalmazunk ilyenféle tiltásokat, csak nagyon kevés esetben, de akkor határozottan.További olvasói kérdések és válaszok Vekerdy Tamástól A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2. c. könyvben.Kapcsolódó cikkeink: