Heni és Péter 2005-ben ismerkedtek meg, és nem egészen egy év után már tudták, hogy babát szeretnének. 2006 tavaszán, szinte egyből össze is jött a várt pozitív terhességi teszt, de valami mégsem volt az igazi.
“Furcsa volt az egész, mert egyszer pozitív, egyszer negatív eredményt mutattak a tesztek. Elmentem nőgyógyászhoz, aki akkor még nem látott semmit, de annak tudtuk ezt be, hogy valószínűleg még nagyon a dolog elején járok, így megkért, hogy menjek vissza pár héttel később. A kért időpontban el is mentünk a párommal a kórházba, de akkor már nagyon rosszul voltam, olyannyira, hogy a kórház előtt el is ájultam, összeestem. Kiderült, hogy méhen kívüli terhességem van, eldurrant a petevezetékem és a hasüregem megtelt vérrel. Életveszélyes állapotban, azonnal toltak is a műtőbe” – emlékszik vissza a kezdetekre Heni.
Az orvos a műtét után, pozitív szavakkal engedte el a párt, biztatta őket, annak ellenére, hogy az elvesztett petevezeték miatt esélyeik a felére csökkentek. Így aztán Heni és Péter nem adta fel és még ugyanazon év novemberében újra pozitív tesztnek örülhettek. De sajnos nem sokáig…
“Néhány nappal a teszteredmény után már éreztem, hogy megint baj van és a fájdalomból tudtam, felismertem, hogy ismét méhen kívüli terhességgel állok szemben. Be is mentünk a kórházba, egyből jeleztem is az orvosoknak, hogy ez a helyzet, de akkor még kinevettek. A vizsgálat után azonban sajnos beigazolódott a félelmem” – meséli Heni.
“Befektettek a kórházba, semmilyen kezelést nem kaptam, az orvosok arra vártak, hogy a méhen kívüli terhesség majd magától elhal. Egy hetet feküdtem bent és az orvosomat egyszer sem láttam, a személyzet nemtörődöm és tapintatlan volt. Így aztán egyik reggel betelt a pohár és jelenetet rendeztem a folyosón, hogy végre kerítsék elő az orvosomat és csináljanak valamit.
Amikor végre előkerült a doktor úr, ismertette velem, hogy szerinte egy megoldás van: eltávolítani a másik petevezetékemet is. Mivel úgy tűnt nincs más lehetőség, így beleegyeztem. A legszomorúbb az volt, amikor az orvos úgy engedett haza, hogy leszakította egy beutaló sarkát, rárajzolt két vonalat, áthúzta őket, – így illusztrálva, hogy nekem már egy petevezetékem sem maradt, – majd félvállról odavetette, hogy menjünk el meddőségi klinikára” – idézi fel a döbbenetes eseményeket Heni.
A kialakult helyzetben Heni és Péter már tudta, hogy számukra csak a lombik program jelenthet megoldást. Utánajártak hát a dolognak, és 2007 januárjában – akkor már, mint házaspár- megkezdték az első konzultációt.
“A Budai Meddőségi Centrumba mentünk Dr. Konc Jánoshoz, aki nagyon pozitívan állt az ügyünkhöz. Lezajlottak a vizsgálatok, mindent rendben találtak, elkezdődött a kezelés. Biztosak voltunk abban, hogy sikerrel fogunk járni, azonban nem így lett. Az első három beültetés sikertelen volt. Ezek után a doktor úr elküldött Dr. Lintner Ferenchez hiszteroszkópiára (méhtükrözés), hogy a végére járjunk annak, mi okozhatja a nehézséget.
A beavatkozás során kiderült, hogy – habár a zárójelentésben ennek ellenkezője szerepelt – a korábbi petevezeték kivételeim után nem lettek eltávolítva a csonkok, s ezek összenövéseket, gyulladásos gócokat képeztek, melyek a teherbe esési esélyeimet a nullával tették egyenlővé. A hiszteroszkópiából végül laparoszkópia lett. Eltávolították ezeket a gócpontokat, mi pedig kezdhettük újra a nulláról” – emlékszik vissza érthető ingerültséggel Heni.
A házaspár mindezek után is rendületlenül próbálkozott. A negyedik beültetésük azonban ismét nem hozta meg a várt terhességet. Amikor aztán az ötödik próbálkozásnál pozitív vérteszt eredmény jött vissza, a HCG értékek azt mutatták, hogy egyből duplán érkezik az áldás, és Heni ikrekkel várandós.
“Néhány napra rá, hogy megtudtuk a nagy hírt, pecsételni kezdtem. Elmentünk ultrahang vizsgálatra és kiderült, hogy a harmadik embrió méhen kívül, jó mélyen a méhfalamba ágyazódott be. Egyszerűen nem hittem el. Ez egy pénteki nap volt, ügyeletes orvosok dolgoztak. Befektettek a kórházba és ismét jött a várakozás, hogy vajon elhal-e a rossz helyen lévő embrió. Én tudtam, éreztem, hogy megint baj lesz, de hiába jeleztem, hogy tenni kellene valamit.
Vasárnap éjjelre aztán már nagyon rosszul voltam, éreztem, hogy komoly a dolog. Ordítottam az ügyeletessel, akitől erre kaptam egy magnézium infúziót, hogy oldja a görcsöket és ennyi. Hajnalra beért Lintner doktor, megvizsgált és már toltak is a műtőbe. A rossz helyen levő magzat megrepesztette a méhfalamat és a hasüregem ismét megtelt vérrel, életveszélyben voltam.
A műtét előtt leültetett a doktor úr, hogy megbeszélje velem a beavatkozás lehetséges kimeneteleit. Komor arccal közölte, hogy, az első és legvalószínűbb, hogy el fogják távolítani a méhemet, ő azonban bízott abban, hogy ha a babákat nem is, de a méhemet sikerülni fog megmenteni. Arra, hogy a magzatok és a méhem is megmaradjon rendkívül kicsi volt az esély. És én tudtam, hogy bizony ott lebeg az is, hogy nem fogom túlélni a dolgot” – osztja meg a kritikus pillanat előtti gondolatait Heni.
Henit végül egy 4 órás műtéttel tudták megmenteni. Aki orvos ott volt a szülész-nőgyógyászaton, az mind a műtőben segédkezett. Lintner doktornak sikerült megmentenie Heni méhét, sajnos azonban a babák nem élték túl a beavatkozást. Azonban még nem nyugodhattak meg, hiszen orvosuk is jelezte, hogy annak ellenére, hogy amennyire lehetett kitisztította a magzati szöveteket, sajnos még így is előfordulhatnak komplikációk.
A műtét után két héttel érdekes felfedezést tett az asszony, jelentős változást észlelt a mellei méretében. Egyből tudta, hogy ez nem jelenthet jót és ösztönösen csinált egy terhességi tesztet, ami pozitív lett. A műtét után bent maradt egy apró embrionális szövetdarab, ez HCG-t termelt s ezért a pozitív teszt. Viszont mint kiderült ez az embrionális szövetdarab sejtburjánzásba kezdett, amit mindenképpen meg kellett állítani. Heni 1 hónapon keresztül kemoterápiát kapott. Ekkor derült ki számára az is, hogy a kemoterápia során használt készítmény, az MTX használatával elkerülhető lett volna anno petevezetékének kivétele is, a második méhen kívüli terhesség idején.
Konc doktor a drámai események után azt javasolta, hogy a pár adjon magának egy kis időt és legalább fél évre függesszék fel a lombikos próbálkozást. Végül Heninek közel egy évre volt szüksége, hogy ezekből a megpróbáltatásokból testileg-lelkileg felépülhessen, és újra bevállaljon egy beültetést.
“Nagyon megviselt ez a sok nehézség, testileg is, de inkább lelkileg, mentálisan. Az első lombik kudarca volt a legnagyobb törés, de utána sem lett sokkal egyszerűbb. Egy idő után azonban megtanultuk, hogy nem szabad mindenkivel megosztanunk a terveinket, mert mindig közölni a rossz hírt és látni a kétségbeesett szomorú arcokat, vigasztalni másokat, miközben belül mi ezerszer megtörtebbek vagyunk, csak még mélyebbre taszított minket is. Felismertem magamon a depresszió jeleit.
A baba projekt előtt sikeres középvezető voltam, de mivel biztosak voltunk benne, hogy az első lombik sikerrel fog járni, ezért szüneteltettem a karrierem. Ahogy jöttek a lombikok egymás után, már csak egy cél lebegett a szemem előtt – az anyaság. A sok kudarc azonban rosszat tett. Végül a szünet ideje alatt úgy döntöttem, visszamegyek dolgozni. Nagyon jó volt újra munkába járni, újra hasznosnak, fontosnak érezni magam. Odafigyeltem magamra, terápiára jártam, a testemet is karban tartottam, tisztítókúrákat csináltam és szépen lassan kirántottam magamat a depresszióból” – idézi fel a nehéz időszakot Heni.
A pár lelkesen, reménykedve vágott neki a hatodik beültetésnek, sajnos azonban nem jártak sikerrel. Akkor már 4 éve lombikoztak, túl voltak már jó pár rémálomba illő helyzeten és érezték, hogy útjuk vége felé közelednek. Heni így emlékszik vissza:
“Gyönyörű kis helyen lakunk, nagyon sokat sétáltunk és sétálunk a mai napig is a környéken. Tisztán fel tudom idézni melyik utcában, pontosan melyik ház előtt álltunk meg a férjemmel azon az ominózus napon, néztünk mélyen egymás szemébe és mondtuk ki, hogy most próbálkozunk utoljára, a hetedik lombik lesz számunkra az utolsó.”
Heni és Péter belevágott hát a hetedik beültetésbe. Három megtermékenyített embriójuk lett, mind a hármat be is ültették. Végül egy embrió sikeresen beágyazódott és létrejött a terhesség. Viszont rögtön aznap, ahogy a vérvizsgálat eredménye és a HCG érték is pozitív eredményt mutatott, Heni vérezni kezdett. A kórházban megvizsgálták a kismamát és mindent rendben találtak, hazaengedték. Azonban három nappal később az asszony vérzése jelentősen felerősödött.
“Akkor már úgy mentünk be a kórházba, hogy mindketten zokogtunk, arra gondoltunk, hogy elveszítettük a babát, ennyi volt. A kórházban kiderült, hogy van egy vérrög a méhszájamban, ami folyamatosan ürül, de a magzat megvan. Viszont méhen kívüli a terhesség. Teljesen összeomlottunk, egyszerűen nem hittük el, hogy ilyen létezik, hogy valaki négyszer méhen kívüli terhes legyen.
Befektettek, és másnap reggelre már be is időzítették a műtétet. Rólunk tudni kell, hogy nem vagyunk túl spirituálisak, nem hiszünk az ezo dolgokban. Aznap éjszaka viszont a férjem egész végig beszélt a hasamhoz, az odabent lakó leendő babánkhoz, és amikor reggel a műtét előtt – akkor már Lintner doktor- újra megultrahangozott a magzat mindenki legnagyobb döbbenetére teljesen jó helyen volt” – meséli a csodával határos esetet Heni.
A vérrög miatt azonban bent tartották a kismamát, hiszen fennállt a veszélye, hogy a hematóma erőteljes ürülése miatt “kimosódhat” a baba is. A vérrög végül a 16. hét végére teljesen felszívódott. Heni viszont a 30. héten újra kórházba került, ugyanis görcsölni kezdett és ultrahang eredményei is arra engedtek következtetni, hogy hamarosan beindul nála a szülés. Kisfiuk Peti végül 33 hét 5 napra született, fejletten, 2450 grammal. Három napot kellett csupán inkubátorban töltenie.
“Peti teljesen egészségesen született, csupán egy hetet voltunk kórházban és azóta is minden a legnagyobb rendben vele. Ma már egy 8 és fél éves zsivány nagyfiú” – büszkélkedik az édesanya.
A pár lombik története talán a szokásosnál is keményebb eseményekkel tarkított, erejük, kitartásuk és hitük abban, hogy ők is szülők lesznek egy napon, azonban mindenkinek reményt adhat, aki hasonló cipőben jár.
A lombikosok által egyik legjobban utált frázis – amit sajnos sok ember felelőtlenül és meglepően gyakran puffogtat – az, hogy “engedd el”. Heni és Péter a tökéletes példa arra, hogy miért is NE engedd el!
Kapcsolódó cikkeink:
- Már nyolcmillió lombikbaba van világszerte
- Szívbemarkolóbb fotó még nem készült a lombikos küzdelmekről
- A szülőknek ennyibe kerül összesen a lombik
Kapcsolódó cikkek
