Természetesen orvosi magyarázatok vannak arról, mi is történik ilyenkor pontosan, de arról már sokkal kevesebb szó esik, mit is érez pontosan egy nő a veszteség után.
Jessica Grose, a New York Times szerzője saját történetét osztotta meg a vetéléssel kapcsolatban: “Két kislányom születése között elvesztettem egy babát – ultrahangra mentem a 7. héten, amikor megtudtam, hogy a kicsinek nincs szívhangja. A nőgyógyászom nem tudta pontosan meghatározni még ekkor, mikor is ért véget a terhesség, a rendszertelen menstruációm miatt. Ezért további két hetet kellett várnom, több radiológust felkeresnem, és számos csalódást okozó ultrahangvizsgálatot elvégeztetnem ez alatt a 14 nap alatt, mire végre ki tudták mondani a terhesség végét. Már előre számítottam rá, hogy ezekben a hetekben mérhetetlenül szomorú leszek, és ez így is történt – a bánat pedig még hónapokig velem is maradt.
Arra azonban nem számítottam, hogy milyen más érzelmeket élek majd meg, és mennyire ki fog csúszni a lábam alól a talaj. Megkönnyebbülést éreztem, amikor el tudtam vállalni egy új munkát – éppen abban az időben, amikor a babának születnie kellett volna. Ezután bűntudatom lett, amiért megkönnyebbültem. Váratlanul, szinte a semmiből érkezve csapott le rám időnként a düh érzése. A legdöbbentőbb pedig az irigység volt – irigységet éreztem minden olyan nő iránt, akinek sikeres a terhessége. Az egyik ismerősöm is nagyjából ekkortájt várta a babáját, ezért nem tudtam a közelében sem lenni. Amikor megpróbált találkozót szervezni velem, mindig kerestem inkább valamilyen kifogást.”
Julia Bueno pszichoterapeuta szerint az embernek rengeteg válasza, reakciója van a veszteségre. Előfordulhat az is, hogy nem érez valaki gyászt, míg mások nagyon erőteljesen és mélyen élik meg ezt az érzést. Ha a vetélés az első trimeszterben történik, arról a külvilág nem is feltétlenül tud, hiszen ilyenkor még sokan nem jelentik be, hogy babát várnak, így a bánatukat sem feltétlenül kötik majd mások orrára.
A várandós nők partnerei is átélhetik az érzelmek széles skáláját. Mivel már akár egy elmaradt menstruáció után tudhatjuk, hogy babát várunk, a párunk is nagyon korán megtudja ezt a hírt, ellentétben a korábbi évtizedekkel. Így sokkal korábban kötődni tudnak már ők is a babához, mint az előző generációk esetében volt, így ők is mélyebben gyászolhatnak.
“Öt évvel a veszteségem után már nem gondolok annyit a vetélésre – szerencsém volt, és született egy második gyermekem is, ez pedig segített a feldolgozásban. De tudom, hogy sok olyan család van, akik még a többedik gyermek után is érzik a bánatot.”
Ha ismerünk valakit, aki vetélésen ment keresztül, nem a legjobb módszer, ha elmondjuk, hogy sajnáljuk a vesztesége miatt, és megkérdezzük, mit jelent ez a számára. Előfordulhat ugyanis, hogy valaki egyáltalán nem szeretne erről beszélni. De olyan nők is vannak, akik a történtek miatt rendellenesnek, szégyenteljesnek érzik magukat. A legtöbb, amit tehetünk, ha teret hagyunk minden reakciónak és érzésnek, amit egy nő érezhet a vesztesége után. Többek között a hasonló történetek elmesélésével.
(Cikk forrása: nytimes.com)
Kapcsolódó írásaink:
Kapcsolódó cikkek
