Szülés és félelem

A szülés egy félelemmel teli, sorsfordító esemény

Mondhatjuk bátran, hogy szülni manapság veszélytelenebb vállalkozás, mint közlekedni az utcán, hiszen közlekedési balesetben jóval többen halnak meg, mint szülésben. Mégsem jut eszünkbe szorongani, ha kitesszük a lábunkat otthonról. De ha gyereket várunk, rögtön feltámad bennünk az aggodalom. Félünk a szüléstől, féltjük magunkat, a gyerekünket, aggódunk a párkapcsolatunk miatt, veszélyben érezzük az egészségünket, a szépségünket, félünk a beavatkozásoktól, a fájdalomtól, a kiszolgáltatottságtól, az egyedülléttől, a kórházi környezet idegenségétől és bizonyára még sok minden mástól.

Holott a szülés természetes folyamat, amely önmagától – ráadásul az esetek legnagyobb részében igen biztonságos módon – zajlik (ha nem így volna, rég kihalt volna az emberiség.) Jogos-e hát ez a sokarcú félelem? Hiszen a modern műtéti technika, a diagnosztikus eljárások és a fejlett orvostudomány akkor is a segítségünkre siet, ha a természet “tévedett” valamiben. Mitől tartunk hát? Nem volna-e egészségesebb, ha kiűznénk magunkból ezeket a “rossz” érzéseket? Hiszen a pszichológusok régóta tudják, hogy a jó szülés alapfeltétele a biztonságérzet, a félelem és a stressz hiánya. Vagyis nem kellene félni! Ám a dolog korántsem ilyen egyszerű!

A szüléstől való félelem egyidős az emberiséggel. A szülés számos vallás szerint tisztátalan állapot, a szülő nő sátáni erők közelébe kerül. A magyar paraszti kultúrában is megtalálhatjuk azt a szokást, hogy a nőnek a gyermekágyas időszak végén asszonyavatáson kell részt vennie a templomban, és csak ezután mehet ismét emberek közé. Azt sejteti ez a gondolat, hogy ebben az időszakban olyasmi történik a nőkkel, ami egyáltalán nem szokványos, és ez joggal ébreszthet félelmet.

Sorsfordulók

A néprajzkutatók átmeneti rítusoknak nevezik azokat a szokásokat, amelyek az életsorsfordulókhoz köthetők. Ezek közül a legfontosabbak a születés, a halál, a beavatási szertartások, a házasság.A beavatási szertartás alkalmával a lányból nő lesz, a fiúból férfi, a szülésnél pedig a nő végérvényesen anyává válik, a férfi apává. Minden sorsfordulónál különösen érzékelhetővé válik az idő múlása, ezért kerülünk közel ilyenkor a halál gondolatához. Ez pedig a legtöbb emberben félelmet kelt. A változás önmagában is szorongató élmény. Hiszen még az első szerelmes éjszakában is ott van valami bizonytalanság, a “hogy lesz ezután” érzése.Az ember ősidőktől fogva igyekszik valahogy csökkenteni a változással együtt járó szorongását. S ahogy most civilizált korunkból visszatekintünk a világ népeinek ősi szokásaira, újra felfedezhetjük üzenetüket.”Japánban például övet készítenek a férj ruhájából, és a várandós nő hasára kötik” – mondja Molnár Judit pszichoterapeuta. “Ez mint egy állandó ölelő kar fonja körül a kismamát és a születendő gyereket. Az erdélyi románok is hasonló szokást tartottak. Csak ők a férj gatyamadzagját kötötték a várandós nő derekára. Mi köze ennek a félelemhez? Ha átérezzük, hogy a kismama nagyon is tarthat az egyedülléttől, a bizonytalanságtól, a biztos támasz hiányától, akkor láthatjuk, hogy ez az öv, amely minden pillanatban átöleli a derekát, nagyon is biztonságot sugárzó eszköz.””Egyes afrikai törzsek szokása, hogy a várandósoknak ébredés után a nap felé fordulva mély lélegzetet kell venniük, majd a kilégzéssel ‘kifújják’ magukból a rossz álmokat, a félelmeiket” – folytatja Molnár Judit. Ez nagyon hasonlít a modern autogén tréning légzéstechnikájára. Mindkettő élettani szinten csökkenti a szorongást, a feszültséget. Azzal pedig, hogy a kilégzésre helyezik a hangsúlyt, megtanítják a várandós nőket, hogyan engedhetik el rossz érzéseiket. Szülésnél is ez a legjobb légzéstechnika. Ha azt mondják a szülő nőnek, hogy csukja be a szemét, tartsa vissza a lélegzetét, és nyomjon tiszta erőből, felhúzott lábakkal, ez biztosan nem az elengedést és az ellazulást segíti elő.Nyelvrokonainknál, a manysiknál a nőknek sorsbabát kellett készíteniük az isteneknek áldozva, ettől várhatták, hogy könnyű szülésük lesz, és egészséges gyereket hoznak majd világra. A babával nap mint nap törődniük kellett, megszólíthatták, és ezzel kimondhatták a félelmeiket. A szülő nőkhöz beengedték a tíz év körüli lányokat is. Feladatuk az volt, hogy énekeljenek egy dalt, amelynek ez volt a refrénje: “Engedelmeskedj anyádnak, figyelj a fájdalomra, ami világra hozott téged is!”A vajúdó nő a szülés alatt módosult tudatállapotba kerül, újraéli anyjával való kapcsolatát, saját születését – az anyával való kapcsolat felelevenítésébe sokféle rossz érzés is vegyülhet. A refrénszerűen ismételgetett mondat mégis azt sugallja, hogy a nő, aki most szül, él! Bármi történt is! Mert az ő anyja megszülte őt, tehát megoldott valamit. Ezt kell tennie neki is! Az Anya szó mögött az ősanyát is sejthetjük, akivel ez alkalommal szintén fel kell venni a kapcsolatot. Legalább ilyen elgondolkodtató az a felszólítás is, hogy figyelj a fájdalomra! Azzal, hogy a fájdalomra összpontosítanak, mélyítik a módosult tudatállapotot, s ha olyan mélységbe jutnak, ahol már csak a természet erői működnek, ott nem lesz se félelem, se fájdalom.”Ezek a szokások sosem tiltják, hogy érezzünk valamit. Bármit lehet érezni, félelmet is, de ezt el is lehet engedni. Ezért veszélyes, ha a szülés körüli segítők elutasítják a félelemről való gondolkodást” – mondja a pszichoterapeuta. “A félelem arra való ugyanis, hogy túllendítsen bennünket az akadályokon, hogy továbbvigyen az úton.”

Szülés szokások nélkül

Ma nincsenek ehhez hasonló szokásaink, amelyek átsegítenének bennünket a félelmeinken. Egyedül maradunk velük. Magányunkban az orvostudomány próbál segítségünkre sietni, az oxitocin-infúzióval például a szülés gyors lezajlását, az epidurális érzéstelenítéssel a fájdalommentes szülés lehetőségét kínálják. A belső utak törvényei pedig rendre elfelejtődnek.

Félelem-feszültség-fájdalom – történet az internetről

“Mivel könnyen és gyorsan tágultam, nem értettem, miért van szükség a méhszájtágításra… Annyira sírtam és kiabáltam a fájdalomtól, hogy egyszerűen nem volt erőm tiltakozni a beavatkozás ellen. Csak azt kívántam, legyünk már túl rajta minél előbb. A vége felé ahányszor csak megjelent az orvosom az ajtóban, mindig leálltak a fájásaim, mert annyira féltem.Szerintem a stressz nagyban hátráltatta a szülést. A kitolási szak úgy másfél órán át tartott, de még mindig jobb emlékként maradt meg bennem, mint ez a szörnyű és felesleges fájdalmat okozó beavatkozás. Nem értem, miért nem hagyják a nőket úgy szülni, hogy csak magukra kelljen figyelniük, és miért kell ilyen durván beleavatkozni a szülés menetébe.”

“cscs”

Hogyan szelídíthetjük meg a szüléstől való félelmet?

Ha félünk, ne próbáljuk ezt letagadni magunk előtt, hiszen ez teljesen természetes érzés ilyenkor!
Fogalmazzuk meg egész pontosan, hogy mi az, ami szorongással tölt el bennünket!
Beszéljünk édesanyánkkal saját születésünkről!
Nézzük meg, hol fogunk szülni!
Beszéljünk a szülésznőkkel, és ha lehetőség van rá, válasszunk közülük!
Ismerkedjünk meg különösen részletesen azzal, ami bennünket erős félelemmel tölt el (például a császármetszéssel)!
Beszéljünk olyan nőkkel, akiknek már van szülési tapasztalatuk! Nagyon hasznos, ha olyanokat kérdezünk, akik választott orvosunknál szültek.
Válasszunk szülészorvost, és beszéljük meg vele előre, milyen szülést szeretnénk.
Gondoljuk át azt is, mi történik majd velünk, a gyerekünkkel, ha nem terv szerint alakul a szülés!
Merjünk választani és váltani, ha van erre lehetőségünk!
Tanuljunk relaxációs technikákat!
Nézzünk különféle szülésekről szóló filmeket, és olvassunk el mindent, ami ezzel kapcsolatban felkelti az érdeklődésünket!
Tegyünk meg mindent azért, hogy a legjobbat hozzuk ki az adott helyzetből, bármi legyen is az!