(Kép forrása: Getty Images)
Mindent átsző a szülői kontroll
Gyakran mesélem a gyereknek, hogy amikor én 8-10 éves voltam, az iskola nagyjából fél 2-ig véget ért, és utána órákon át a házunk előtti parkban játszottunk. Volt társam, aki a szomszédban lakott, más gyerekek szülei a park menti boltban, gyógyszertárban, műszaki üzletben dolgoztak. Ha bármi bajunk volt, be tudtunk szaladni a felnőtthöz, vagy fel tudtunk csengetni a saját szüleinknek. Végtelen szabadságban éltünk, és egy pillanatra se éreztük úgy, hogy veszélyben lehetünk.
Ma a gyerekeknek még délután is vannak óráik, nem ritkán 8-10 tanóra szerepel a másodikos órarendben. Az iskolákat kisebb arányban látogatják a körzethez tartozó gyerekek, hiszen az egyénre szabott, szabad iskolaválasztás ma már természetes dolog – így viszont a gyerekek nem a szomszédaikkal játszanak, ami persze a logisztikát is megnehezíti. Az pedig, hogy 8-10 évesek órákon át közterületen felnőtt felügyelete nélkül játszanak? Mai szülői fejjel már teljességgel elképzelhetetlen. Az állandó szülői készenlét természetessé vált: a gyerekek logisztikáját 100 százalékban a felnőttnek kell megoldania. Így aztán nemcsak nekünk több a dolgunk, de a gyerekek is később lesznek önállóak.
Állandó veszélytudatban élünk
Steigervald Krisztián generációkutató gyakran hozza fel előadásaiban példaként, hogy amikor ő a 80-as évek közepén alsó tagozatos kisdiákként elbiciklizett a város másik végében lakó unokatestvéreihez, a szülei búcsúzáskor csak arra figyelmeztették, hogy a biciklit azért ne törje össze, mert nem fog kapni másikat. Az akkori korszellem szerint fel sem merült a felnőttekben, hogy a gyereket elrabolhatják, megronthatják, kifoszthatják, ha egyedül van, de még csak az sem, hogy esetleg magát töri össze. Ma ennek a lazaságnak az írmagja sincs meg: még a mi álmos kisvárosunkban is felnőtt kíséri a zeneiskolásokat az iskolától 150 méterre fekvő intézménybe, fényes nappal.
A generációkutató azt mondja, a rettegés valamikor 1992-93 táján kúszott be a kisgyerekes szülők mindennapjaiba: valamikor akkor, amikor az első, kezdetleges újgenerációs bulvárlapok megjelentek. Innentől fogva már tudtuk, mi az, ami valahol, valamikor megtörtént, éppen ezért a mi gyerekünkkel is megtörténhet. Közben a világ kinyílt, a városok nagyobbra duzzadtak, a vagyoni különbségek jobban kiéleződtek… Manapság egy hétre jut egy diszkótűz és egy bulizás után soha haza nem érő fiú esete, a szülők pedig állandó veszélytudattal engedik el még a kései kamaszkorban járó csemetéiket is. Néha valóban úgy érzem: jó dolog informáltnak lenni, de sokszor jó volna kevesebbet tudni.
Nincs kapaszkodó a hierarchiában
Gyerekként a hierarchia számomra magától értetődő volt: automatikusan jött a tisztelet az idősebb, tapasztaltabb fél felé, még ha szeretet vagy egyéb pozitív érzés adott esetben nem is társult ehhez. Jól emlékszem arra, hogy a tanári hivatáshoz az én fejemben az igazságosság képe társult, és bár észrevettem, ha egy társammal kivételeztek, azt az illető egyszerű jellemhibájaként fogtam fel, ami árnyékot vet az eredendő igazságosság eszméjére.
A mai, alfa-generációs gyerekek és fiatalok már nem is értik az alárendelt viszonyt, teljes egészében mellérendelő kapcsolatokban gondolkoznak, még a tanár-diák, felnőtt-gyerek viszony mentén is. Bizonyos értelemben ez persze felszabadító, elvégre a kor nem érdem, csak állapot, ugyanakkor a biztonságos keretek is eltűnőben vannak ezzel.
Nincs új eszköztárunk a régi helyére
A Dr. Spock generáció még abban nőtt fel, hogy a legrosszabb, ami egy gyerekkel történhet az, ha elkényeztetjük. Ma már a biztonságos kötődés és az igény szerintiség a kulcsszó, amihez viszont nincs mintánk, hiszen bennünket még a régi elvek szerint neveltek.
Az X és Y generáció sok tagja számára még természetes volt az atyai pofon és a nevelő célzatú “koki”, és sajnos nem egy háztartásban előkerült a nadrágszíj is, mint „nevelési eszköz”. A mai szülők már tudják, hogy büntetőjogilag is tilos megütni a gyereket, közben azonban nem lett automatikusan gazdagabb az eszköztárunk a pozitív fegyelmezés. Ma már kutatások bizonyítják, hogy az ordibálás a gyerekkel ugyanolyan traumatikus hatású lehet, mint a pofon, mégis kevés szülő akad, aki nem járt még ebben az utcában – emiatt pedig állandó a bűntudat.
Sokkal több az elvárás, sokkal több irányból
Bűntudat, állandó bűntudat. A 90-es évek elejéig a közösségi működés dominált a társadalomban, ami természetesen a gyereknevelésre is rányomta bélyegét. Nevelte a csemetét a szülő és a pedagógus mellett a szomszéd, boltos, az edző, de még a sarki kofa is. Ez ugyan idegesítő volt, de adott egyfajta biztonságérzetet. A 90-es évek közepétől azonban az egyén szerepe felértékelődött, és ezzel együtt a jövő generációinak nevelése is egyéni szociális problémává vált.
A szülő ma már magányosabb nevelő szerepében, mint valaha, miközben millió irányból záporoznak rá az elvárások. A gyerek legyen sportos, beszéljen több nyelven, játsszon legalább egy hangszeren, ugyanakkor ne terheljük túl szegényt, ne töltsön túl sok időt a képernyő előtt, ne legyen pimasz, táplálkozzon egészségesen… ezeken a területeken pedig univerzális konszenzus helyett tucatnyi egymásnak ellentmondó szakvélemény záporozik egyszerre minden mai szülőre. Ember legyen a talpán, aki ki tudja szűrni az állandó zajt, és képes tartani is magát az elhatározásokhoz a mindennapi pörgésben is.
Durván felpörgött világ, magasabb ingerküszöb
Valahogy úgy emlékszem a saját gyerekkoromra, mint a végtelen idő és tér egyszerű formákból álló, pasztellszínű világára. Manapság viszont azt érzem, állandó rohanásban vagyunk, miközben a pihenésre, semmittevésre és időtlenségre tudatosan, szervezett módon kell teret kihasítanom abból az állandóan pörgő, harsány neonszínekből álló búgócsigából, ami az életünk.
Nem tudom, hogy lett ennyire gyors, feszes tempójú minden, de a digitalizáció alighanem sokat tett azért, hogy felgyorsuljon a világ. Míg gyerekkoromban része volt életünknek az idegrendszert kényszerű pihenőre rakó üresjárat, ma már szinte szorongást vált ki belőlem a semmittevés, hiszen “annyi dolgom volna”. A gyerekek ingerküszöbe is más: a ránk jellemző izgalommal teli várakozás helyére az azonnali kielégülés vágya tolakodott, egy lényegesen magasabb ingerküszöbbel az élmények terén, mint ami az előző generációkra valaha is jellemző volt.
Boldogságra neveljük őket
Mégis, ha valamit irigylek a mai gyerekektől, az nem a kütyük és nem is a programok. Hanem az, hogy – jó esetben – már nem túlélésre, hanem boldogságra „tanulnak rá”: arra, hogy észrevegyék magukban az érzéseiket, merjenek kérdezni, és kimondhassák, ha valami sok. Ez óriási előny, még akkor is, ha közben kevesebb a spontán közösségi élet, és ha a nagyszülők sokszor még dolgoznak, aktívak, rohanósak, nem állnak ott automatikusan háttérországként.
Talán ez az egyik legnehezebb része: nincs kész mintánk arra, hogyan kell ezt a mai világot kezelni. A mi szüleink nem ilyen zajban, nem ilyen információtömegben, nem ilyen veszélytudatban neveltek. Nekünk kell kitalálni a saját „kézikönyvünket” – menet közben, hibákkal, újrakezdésekkel. És ha van kapaszkodó, akkor talán épp ez: nem tökéletesen kell csinálni, hanem épp elég jól. Elég jól jelen lenni, elég jól szeretni, elég jól engedni – és közben megtanulni bízni abban, hogy a gyerekeink nem csak kibírják ezt a kort, hanem meg is tudnak benne érkezni.
Kapcsolódó cikkek
