Már a gyerekek előtt is mumusom volt minden orrváladékos kórság, ugyanis bármilyen betegséget szedek össze, az mindig arcüreggyulladásba fordul át. A szenvedésemet tetézi, hogy sok esetben két hétig is elhúzódik a felépülésem. Megalapozott ellenérzésemet csak fokozta anyává válásom – gyermekeim heroikus küzdelme az orrváladékkal.
- Kapcsolódó: Orrszívós praktikák: így lesz kevesebb a macera
Szívni muszáj!
Ha már végigcsináltál egy telet 0-5 éves korosztályba tartozó deddel, biztos vagyok benne, hogy pontosan ismered azt a dermesztő érzést, amikor odafordul a csemetéd, és az apró orrnál megpillantod azt a bizonyos vészjósló, fénylő cseppet. Ekkor már tudod: az elkövetkező napok a szívásról szólnak. A szó kettős értelmében.
A legrosszabb talán a babakor. Az orrszívás kötelező rutin, naponta többször is. A kicsi még egyáltalán nem érti, mi történik vele, azt a legkevésbé, hogy a művelet az ő érdekében történik. Nyilván kellemetlen a picinek is, de úgy gondolom, sokkal rettenetesebb szülőként részt venni benne. Ne szépítsük: valóságos rémálom.
Amikor anyává válsz, és megismered azt az apró lényt, aki életed új mozgató rugója, azt is megtudod – jobb esetben -, hogy a babák csak körülbelül 6 hónapos korukra sajátítják el a szájon keresztüli légzés képességét. Mivel addig leginkább csak az orrukon vesznek levegőt, ha azt épp eldugaszolja az orrváladék, rettentő küzdelemmé válik számukra mind az alvás, mind az etetés, s ettől nyűgössé, fáradékonnyá válnak. Mondanom sem kell: ez az egész család életére rányomja a bélyegét. Ezt gyakran megtapasztaltam.
De a megfázáskor begyűlt váladék eltávolítása nem csak “kényelmi” szempontból fontos. Ha pang a váladék, annak hatására arcüreggyulladás, középfülgyulladás is kialakulhat, a garatba csorgó anyag pedig folyamatosan irritálja a gyerek torkát, köhögést okoz, sőt, felülfertőzés is kialakulhat a légcsőnél és a főhörgőknél. Ennek tudatában tényleg teljesen nyilvánvalóvá válik: nem opció a “szegény gyerek, sajnálom, én aztán nem szívom le az orrát” gondolkodásmód.
Magányos küldetés
Néhány kezdeti próbálkozás után a férjem eldöntötte: távol marad az “orrszívás projekttől”, mondván ő képtelen ezt csinálni életünk értelmével. Így a “gyermekkínzás” eme legitimált formája mára már kizárólagosan az én feladatom.
El nem tudom mondani, milyen hálás vagyok ezért. (Vigyázat! Irónia!) Főleg azóta, hogy az egyik takonykóros betegség alkalmával, orrszívás után a kisfiam napokig nem volt hajlandó hozzám bújni. Egy szívtelen szörnyeteg voltam számára, aki naponta több ízben is zaklatta egy ijesztő, berregő gépezettel. Természetesen apának a hős megmentő szerep jutott. Na, köszi szépen! Micsoda igazságtalanság!
Melyik az igazi?
Kerestük az igazit. Sokáig. Kitartóan. Rengeteg féle orrszívót kipróbáltunk. A kis kézi orrszívó (tudjátok, ami duci tartályból és egy műanyag fejből áll, s a szilikon részt összenyomva érhetsz el vákuumot) nekünk sosem működött, pedig én bőszen és kitartóan próbálkoztam vele. (Hátha jó lesz, hisz olyan csendes!) Emlékszem, anno anyukám is ezzel rohant le minket. Minden alkalommal, amikor megtaláltuk tesómmal valahol a házban, elrejtettük a veszélyes eszközt.
A porszívóra csatlakoztatható verzió, habár hatékonynak ígérkezett, sajnos hamar parkolópályára került. Képtelenek voltunk bevetni a srácoknál. Túl erősnek éreztem a szívóerőt, még a leggyengébb fokozaton is. A kicsik rettegtek a hangos koncepciótól, ráadásul rettenetesen nehéz volt tisztítani. (Így finoman szólva nálam sem volt befutó.)
Végül az inhalátorunk orrszívó funkciójánál állapodtunk meg. De így is, ha a gyerekek meglátják, hogy nyúlok a doboz után, már olyan hiszti kerekedik, hogy alighanem négy emelettel lejjebb is hallják a társasházunkban, milyen gaztettre készülünk.
Leírhatatlan érzés lefogni a saját gyerekedet, harcolni a csapkodása, fejtekergetése, rugdosása ellen, és persze hallani azt a semmi máshoz nem hasonlítható, segélykérő üvöltést. Bevallom, mindig sírok, mire befejezem, és kétségbeesetten bizonygatom a számomra legfontosabbnak, hogy én csak segíteni akartam…
Idővel rájöttem, hogy a természetes, tengervizes orrspray használata az egyetlen, ami képes enyhíteni ezen a heroikus küzdelmen. Az orrszívás előtt pár perccel befújom. Várunk picit, amíg oldja, lazítja a besűrűsödött vagy éppen beszáradt orrváladékot, és akkor jöhet a szívás. Így valahogy az egész tortúra gyorsabb és hatékonyabb.
Ezzel együtt tudom, hogy a kicsiknél valóban ez az egy módja létezik az orrváladék sikeres eltávolításának. Hogy mennyire és milyen sokáig fontos ez, nagyobbik fiam története is bizonyítja. Mikor betöltötte a 3. évét, azt gondoltuk – ovis, nagyfiú, birtokában az orrfújás fontos tudománya. Ám amikor jött az első komolyabb orrfolyós megbetegedés abban az évben, és nem szívtuk az orrát, csak orrot fújt, néhány nap után elképesztő fájdalmak jelentkeztek nála. Mi történhetett? Azonnal rohantunk az orvoshoz. Kiderült: rosszul fújta az orrát, amivel benyomta a fülébe a váladékot, s a hallószerv ennek köszönhetően alaposan begyulladt. Úgyhogy nagyfiúság ide vagy oda, ha beköszönt a “takonykór”, nála is előkerül az orrszívó.
Tudom és tapasztaltam, hogy hasznos, de egész biztos, hogy meg fogom ünnepelni, mikor végre eljön a nap, hogy az orrszívó rituálénak (boldogságtól) könnyes szemmel búcsút inthetek.
Kapcsolódó cikkek
