Kedves Kisfiam és Kislányom!
Elmesélnék nektek valamit, amire nem szívesen gondolok, amit leginkább szeretnék elfelejteni. Mert szégyellem. Tudjátok, a felnőttek is szégyellnek ám dolgokat, illetve dehogy tudjátok, mert ezekről persze nem beszélnek.
Interjúkban gyakran megkérdezik a sztárokat, hogy mit bántak meg a múltjukat tekintve, mit csinálnának ma másként. Erre rendszerint ugyanaz a válasz: semmit, és szintén semmit. Jó esetben hozzáteszik: “a hibáim nélkül nem lennék az, aki ma vagyok”. Nos, én ezeket a válaszokat sosem hiszem el. Szerintem mindenki bán meg dolgokat, vagy ha nem, akkor azzal van a baj.
Én például nagyon bánom, hogy egész gyerekkoromban nem sok figyelmet szenteltem a kis testvéremnek, és az igazat megvallva, nem bántam vele túl kedvesen. Én voltam az idősebb, az elsőszülött, és mintha a sors még el is kényeztetett volna: jobbak voltak az adottságaim, az érdemjegyeim, jobban szerepeltem az iskolában. Mindig én szavaltam az ünnepségeken, mindig én kaptam a jutalomkönyveket. De még a tombolán is képes voltam megnyerni a fődíjat. És akkor ott volt az öcsém, picit mindig túlsúlyos, kicsit mindenben ügyetlenebb, a felfogása is olyan komótos: inkább közepes tanuló, mint jó. Nagyon kedves gyerek volt, de semmiben nem kiemelkedő. Amivel nincs is baj, nyilván ő is jó valamiben, csak ez akkor még nem derült ki. Én idősebb voltam, tapasztaltabb, okosabb, és nagyon nem volt szép tőlem, hogy ezt ki is használtam. Sokszor bosszantottam őt, szekáltam, kinevettem. Nem vettem komolyan a dolgait, nem vettem komolyan őt. Kiskorunkban talán még az erőfölényemet is kihasználtam birkózáskor, később meg, kiskamaszként leszóltam a dolgait, megjegyzéseket tettem rá, nem hallgattam meg a véleményét.
Anyukám a mai napig emlegeti, milyen lelkesen jött utánam kicsi gyerekként, én viszont mindig leráztam, csak a barátnőimmel akartam játszani, a “kicsit” nem sokba vettük, nem vontuk be a játékba, általában elküldtük.
- Kapcsolódó: Tippek a testvérkapcsolat erősítésére
Ma, ha nézem a gyerekkori képeinket, összeszorul a szívem. Látok egy magabiztos, vékony nagylányt, és egy pufók kis öcsit, egy kis angyalkát. Olyan aranyos ezeken a fotókon! És úgy sajnálom ma már, hogy ilyen komiszul bántam vele!
Miért nem lehetett vele is játszani? Miért nem lehetett kedvesen hozzászólni? Meghallgatni a zenéket, amiket ő szeret, figyelni a véleményére? Persze, azzal nyugtatom magam, hogy minden testvér veszekszik, és hogy a nagyok már csak ilyenek a kicsikkel. De ez nem igazságos. Épphogy nekem kellett volna felkarolni a gyengébbet.
Tudjátok, nekünk a mai napig nem lett igazán jó a kapcsolatunk. Csak a nagyiéknál találkozunk, családi ünnepeken, de nem járunk el kettesben, nem csinálunk programokat. Én néha felhívom, mi van vele, ő engem szinte soha. Irigykedve nézem azokat az ismerőseimet, akiknek a testvérük a barátjuk is, akik közös társaságba járnak. Azt hiszem, ezt még évtizedekkel ezelőtt, ott gyerekkorunkban rontottuk el.
Miért mondom ezt most el nektek? Mert fáj látnom, hogy folyton csak veszekszetek. Hogy egymás társasága nem sokat jelent számotokra, hogy a barátaitokat többre értékelitek, mint egy közös játékot. Hogy a gyerekszobából mindig csak a visítás hallatszik, mert valamelyikőtök mindig bosszantja a másikat. Higgyétek el, egyszer bánni fogjátok ezt. Ha felnőttök, majd rájöttök, hogy sokat jelentenek a barátok, de a családi kötelékeknél semmi sem erősebb. Hogy egyszer, ha mi már nem leszünk apátokkal, csak ti lesztek ott egymásnak. A testvéred lesz az, akitől bármikor kérhetsz segítséget, akit az éjszaka közepén is felhívhatsz. Senki nem áll majd olyan közel hozzátok, mint az, akivel minden napot együtt töltöttetek most, gyerekkorotokban. Akivel közösek a csínytevések, a titkok, a jó pillanatok. Gyűjtsetek ilyen jó pillanatokból minél többet, mert később ezeket bizony már nem lehet pótolni, hiába szeretné az ember. Ahogy a rosszat sem lehet örökké jóvátenni. Ne bántsátok egymást!
Kapcsolódó cikkek
