A tanárok 2-4 százalékát érte már fizikai erőszak a diákjai részéről. Több szülő felfüggesztett börtönt kapott tanárverés miatt. A szülők, tanárok mintegy 40 százaléka szerint megengedhető az iskolai nevelésben a testi fenyítés. Gyakran a gyerekek sem kímélik egymást. Vajon honnan származik az agresszió? És tényleg soha nem látott mértéket öltött?
Az utca embere így vélekedik.
Kerekasztal-beszélgetést szervezett a témában az X Kommunikációs Központ 2012. október 17-én. A vendégek: Pokorni Zoltán, a FIDESZ alelnöke, az Országgyűlés Oktatási, Tudományos és Kutatási Bizottságának elnöke, Vekerdy Tamás pszichológus, dr. Pásztorné Bakó Márta, a miskolci II. Rákóczi Ferenc Általános és Magyar-Német Két Tanítási Nyelvű Iskola igazgatója, és Molnár-Gál Béla atya, a kazincbarcikai Don Bosco Általános Iskola, Szakiskola, Szakközépiskola és Kollégium igazgatóhelyettese.
Ha néhány szóban kellene összefoglalni a beszélgetés lényegét, megállapíthatnánk, hogy az iskolai agresszió oka egyszerű: minden résztvevő frusztrált. Mindannyian kudarcot élnek át bizonyos területeken. A tanárok kevés eszközzel rendelkeznek a mai kihívásokkal szemben, a diákok többsége pedig sem otthon, sem az iskolában nem él át sikerélményt. És ebből baj lesz. Mert – mint Molnár-Gál Béla atya megjegyzi – könnyebb rossznak lenni, mint butának.
Bicskások iskolapadban
De honnan ez a sok kudarcélmény? Miért volt ez másként régebben? Vekerdy Tamás szerint régen is volt verekedés és tanárverés, de ma a társadalom szélesebb rétegét érinti. A második világháború előtt még csak egy viszonylag szűk réteg járt iskolába, ma már minden gyerek és kamasz az iskolapadokban ül. Az is, aki régen mondjuk a falu rossza lett volna, vagy somogyi bicskás legény. Pokorny Zoltán arra hívja fel a figyelmet, hogy a nemzetközi felmérések szerint a magyar pedagógusok nagy része azt érzi, hogy sokat romlott a helyzet, míg a valóságban Magyarország a nyugalom szigete. Természetesen nem mindegy, hogy hol vizsgálódunk. Az érettségit adó intézményekben alig, míg a szakiskolákban jelentős mértékben jelenik meg az agresszió. Az általános iskolákban pedig a földrajzi elhelyezkedés számít: a szegényebb régiókban sokkal gyakoribb az erőszak.
Védtelen tanerők?
Pásztorné Bakó Márta diákjai a hírhedt miskolci Avas lakótelepről származnak. Az igazgatónő szerint a tanároknak nincsenek eszközeik az erőszak megfékezésére. Ezzel a véleménnyel a tanárnő egyedül maradt. Molnár-Gál Béla szerint az eszköz maga a pedagógus.
– Don Bosco azt mondja, a nevelés a szív dolga. A mi tanáraink meghatározzák a kereteket, és megpróbálják megelőzni, hogy a gyerekek áthágják azokat. Nem az a feladatuk, hogy megtorolják a szabálysértést. Nehéz a gyerekeket poroszos stílusban nem lehet nevelni. Nagyon fontos, hogy ne csak tanítsanak a tanárok, hanem töltsék a diákokkal a szabadidejük egy részét is. Ismerjék meg őket. Személyes köteléket és bizalmat kell kialakítani. A mi iskolánkban a gyerekek 70-80 százaléka cigány származású. Amikor elkezdtük az oktatást, alig akarták hozzánk engedni a gyerekeket. Végigjártam a családokat, és bízni kezdtek bennem. Most már a gyerekek mondják, hogy a mi iskolánkba akarnak járni.Pokorni Zoltán is a kapcsolatot hiányolja.
– Az a baj, hogy nálunk magányos tanárok 45 percen keresztül előadnak a „színpadon”, és úgy gondolják, hogy a nézőtéren csendben kell maradni. Úgy gondolom, néhány elvárásnak meg kellene felelni. Például tudni kellene a gyerek nevét. Van olyan kolléga, aki négy év alatt sem tanulja meg. Márpedig ha a nevét nem tudja, azt sem tudja, vannak-e szülei, hogy van, mit akar. Aztán ismerni kell a munkatársakat. És beszélni egymással. Én egy gyereket egyféle helyzetben látok, ő meg egy másikban. Ha nem állunk szóba egymással, nem tudunk a gyerekekre sem jól figyelni. De szóba kell állni a szülővel is. Az első perctől közös kirándulásokat kell szervezni, és nem csak akkor elővenni őket, amikor baj van. A szülők egymásnak is sokat tudnak segíteni. A legjobb fegyelmező maga a gyerekközösség. Ők áthághatatlan szabályokat alakítanak ki. De nem mindegy, hogy milyen háttérrel. A tanár feladata olyan közösséget létrehozni, amelyben nem az a követendő norma, hogy minél távolabb kell köpni a fiúvécében. Pokorni szerint egy dolgot nem szabad tenni a fenti „módszerrel”. Kötelezővé tenni. Ha valami kötelező, de nincs mögötte megértés és motiváció, az biztos nem használ, viszont valószínűleg nagy kárt okoz.
Pedagógusok vagy tudósok?
Kérdés az is, hogy vajon tud-e problémás gyerekeket kezelni, aki nem szereti őket. -„Kedves Pokorni apuka, én leadtam az anyagot, hogy a gyereke nem tanulja meg, az már a maga baja!” Sajnos a tanár szerepe tisztázatlan. Volt olyan kollégám, aki nem szerette a gyerekeket. Csokonai Vitéz Mihályt szerette. Ő tehát tudós, de nem pedagógus. Tulajdonképpen addig örülünk a gyerek fejlődésének, amíg szépen nő, ügyesedik és irányítható. Amikor már felesel, és autonómmá válik, azzal már nem tudunk mit kezdeni. Pedig aztán azt akarjuk, hogy tizennyolc éves korára kész, autonóm személyiséggé váljon.
Élményhiány
Vekerdy Tamás szerint a gyerek akkor lesz agresszív, ha kudarcot szenved el. Ha a gyerek unatkozik az órán, nem érti az anyagot, akkor rosszul érzi magát, és „rosszalkodni kezd”. Könnyebb rossznak lenni, mint butának – mondja Molnár-Gál Béla, aki halmozottan hátrányos helyzetű diákokat tanít, sok közülük börtönviselt.
– Egyszer bementem egy matematikaórára, ahol a kolléga az elsőfokú egyenletet tanította. Óra után megkérdeztem: miért tanítod az első fokú egyenletet? Mert az a tananyag. De ezek a gyerekek a szorzótáblát sem tudják. Tanítsd meg nekik azt! Ezeknek a gyerekeknek nem az egyenlet a fontos a további életüket tekintve. Sokkal fontosabb, hogy hogyan tanítunk, és újra a kapcsolatra kell hivatkoznom. Don Bosco azt mondja: „Szeresd, hogy megszeressen téged, hogy megszeresse, amit te szeretsz!”
Vekerdy Tamás jól emlékszik arra, amikor leemelt a polcról egy hetedikes fizikakönyvet, és rájött, hogy nem érti már az első oldalt sem. Kudarc borítékolva.
– Az iskola nem értékeli a cselekvéses intelligenciát. Az értelmiségiek gyerekeinek egészségtelenül erős szóbeli intelligenciájához viszonyítanak. A cigány származású gyereket általában úgy fogadják, hogy „miért nincs ceruzád?” Pedig kezdhetnék azzal is, hogy ki tud énekelni. Ki tud táncolni a saját énekére? Fessünk, rajzoljunk, maszatoljunk! Ha én kíváncsi vagyok az ő kulturális értékeire, ő is kíváncsi lesz az enyéimre. Ha élmény neki, amit tanul, akkor nem akar rosszalkodni, nem lesz agresszív. Ezt felismerve jelent meg az Élménypedagógia című tankönyv. Nem a tankönyvkiadó adta ki. A szegedi rendőrkapitányság! Ők tudják, miért olyan fontos a prevenció.
Kapcsolódó cikkek
