A fiam az óvodaudvaron éppen odapörkölt a legjobb barátjának egy hatalmas mordállyal, amikor megjelentem a kertkapuban. Mintha villám sújtott volna. Az én gyerekem ilyet csinál? És egyáltalán hogy kerül az óvodába játékfegyver? Amikor jobban megnéztem, mi van a kezében, kiderült, hogy a célbadobós játék állványának egyik fele, kissé átalakítva. A barátjánál pedig a másik fele. Meglepődve kérdeztem az óvó nénit, mit szól a jelenethez. Azt válaszolta: próbálták egy darabig tiltani a csatát, de föladták. Ha nincs puska, pisztoly, a Tüske építőből vagy a legóból is képesek egyet-egyet építeni, percek alatt. Nem beszélve a hüvelyk- és mutatóujjukról. Vagy vágják le talán?
Nem voltam meggyőzve, tovább méltatlankodtam, sőt számon is kértem szegény kisóvodáson. Aztán mit ad isten, én vettem meg az első játékfegyverét. Egy vízipuskát. A fene gondolta akkor, hogy ez egy fegyver, egyszerűen azt láttam benne, hogy milyen szuper lesz egymást locsolni vele a Balatonban. Később jött a megdöbbenés. A vízben térdig állva még én voltam a leglelkesebb harcos, ám amikor otthon elkezdett lövöldözni a gyerek, és kilőtte a semmit, már majdnem rákiabáltam, hogy hé, ezt meg hogy gondolod! Még idejében rájöttem, hogy menyire érthetetlen is a felnőttlogika. A vízben egymásra lőhetünk, otthon meg a semmire nem?
Én vagyok a jó!
Természetesen a világbéke híve vagyok. Pisztolyt, puskát ezen kívül nem is vettem a gyerekeimnek soha. Mert nem esett volna jól ilyesmit adni. De fakard, fapajzs mégis került, hiszen anélkül hogyan lett volna belőlük sárkányölő vitéz vagy Zorró? Az anyai szív büszke a sárkányölő vitézre, és boldog, ha mese közben érzi, hogy a jó királyfival azonosul a gyereke.
És ha ezt az azonosulást még mélyíteni szeretné, hát bizony vesz neki fakardot, amivel otthon vagdalkozhat. Aztán az óvoda vége felé, kisiskolás kor elején a kis fickó elkezd kicsúszni anyukája kezéből. Egyre inkább az érdekli, vajon hogyan foglalhatna el minél jobb helyet az ovistársai/osztálytársai között kialakuló hierarchiában. Ehhez ügyesnek kell lennie, és nem szabad kimaradnia sem az űrharcos játékból, sem a kisebb-nagyobb verekedésekből. Szerencse, hogy anya nincs ott mindenhol. Így van ez, amióta a kisfiúk együtt játszanak.
Én vagyok a rossz!
Rendben, a gyerek azonosuljon a jófiúkkal, legyen Zorró meg János vitéz, sőt Anakin is (bár itt azért elbizonytalanodsz, ha láttad az összes részt…). De vajon jót tesz-e, ha a rosszfiúk a kedvencei? Mi a helyzet a bankrablós playmobillal? Vagy azokkal a számítógépes játékokkal, amelyekben gengszterek a főszereplők, vagy éppen az a cél, hogy az ellenfeleket látható ok nélkül kicsináljuk?
A fő szabály már ismert: ha nem tetszik, ne vegyél ilyet. Ha a gyereked az erre alkalmas játékszer nélkül is a rosszfiúk bőrébe bújik, biztosan van rá oka. Beszélgethetsz vele arról, hogy miért csinálja a rabló ezt vagy azt. Hogy szerinte jól érzi-e magát a bőrében. Hogy szeretne-e megváltozni. És elmondhatod, hogy te mit gondolsz a bankarablókról vagy az útonállókról. Ne minősítsd, ne kérj számon, beszélgess! Így lehet, hogy többet megtudhatsz a titokról, de az is lehet, hogy nem, mert a gyerek maga sem tudja megfogalmazni, honnan jönnek az indulatai. Bízz abban, hogy egyszer csak elillannak. És hidd el, hogy a jó utat fogja járni, ha te is azt teszed.
Ezek is érdekelhetnek:
Kapcsolódó cikkek
