Egyébként is észrevettem, hogy a kismamák között van egy cinkos összekacsintás, amit más talán észre sem vesz. A héten ugyanis elmentem fodrászhoz, ahol a recepciós lánynak legalább akkora pocakja volt, mint nekem. Nemcsak hogy soron kívül kaptam új frizurát, hanem folyamatosan kérdezgette tőlem, hogy nem fázom-e, kérek-e egy teát vagy vizet esetleg. De máskor is észrevettem már, hogy az utcán sétálva rám mosolygott egy “szintén zenész”, aki maga előtt tolta a pocakját. Apropó pocak! Új tapasztalat, hogy járás közben hol balra, hol jobbra leng ki a hasam, ami felülről nézve nagyon vicces, körülbelül öt percet hahotáztam rajta hangosan, mire az uram rám szólt, hogy most már elég.
Egyébként is képes vagyok beleragadni egy-egy nevetésbe, a minap az állati fotóbombák sorozaton kellett annyira gurulnom vagy negyedórát, hogy kicsordult a könnyem. De sajnos ennek a másik oldala is tökéletesen működik: hihetetlenül bőgős lettem. Anyukám kérdezgette a szakállast néhány héttel ezelőtt, hogy hogy bírja a hormonrohamaimat, mire mindketten csak ráztuk a fejünket: nekem ugyan olyanom nincs! Aha, persze.
Mint mindenre, amire nagyképűen legyint az ember, hogy őt ugyan ez nem érinti, a gondviselés válaszként azonnal küld egy próbát, mondván, majd én megmutatom! Az egész úgy kezdődött, hogy megint elmúlt a még be sem köszöntött nyár, én pedig egyre jobban begubóztam. Meggyőztem magam, hogy nem lesz jobb kedvem a sütitől, ezért aztán, vagy éppen ennek ellenére, egyre mélyebb depresszióba süppedtem néhány napra. Az életemet sötét gödörnek láttam, aminek a legaljáról csak én tudnék kimászni, ahhoz azonban legalábbis egy kis energiára, jókedvre és késztetésre lenne szükségem. Ezek közül egyikkel sem rendelkeztem.
Nem a jó sírás uralkodott el rajtam, ami megható pillanatokban éri utol az embert, ami inkább tisztít, mint mozgat, ami szeretetre, megértésre inspirál. Inkább kétségbeestem. Jézusom, ez az egész, ami engem körülvesz, mennyire billeg! Nincs elrendezve a lakáskérdés, a munkám még mindig bizonytalan (és valószínűleg ez már így is marad), hamarosan fiam születik, miközben nem tudunk odafigyelni a Földünkre, és a világ a vesztébe rohan! A párom pedig bizonyára el fog hagyni, valószínűleg még ma, hiszen dagadt vagyok, és semmi hasznom nincs, csak sírok, és egyáltalán nem vagyok jó fej. Még a macskával is ordibáltam.
- Kapcsolódó: Érzelmi hullámvölgyek a terhesség alatt
Aztán az egész romhalmaz tetején ücsörögve egyszer csak megértettem, erről beszélt mindenki. A helyzet tényleg nem tragikusabb, mint néhány nappal ezelőtt volt, csak éppen én felejtettem el örülni az életnek – ami egyébként nem jellemző rám. Talán pont ezért tudott rajtam eluralkodni ez a borzalmas állapot, mert annyira idegen volt, és annyira furcsa, hogy nem is tudtam mit kezdeni vele. Leráztam hát magamról, ahogy észleltem a létét. Azért tegnap este egy kicsit elsírtam magam megint, mert a kisfiam rúgását először érezte meg az apukája. Most amikor ezt leírom, megint pityergek. Persze, tudom! Csak a hormonok…
Kapcsolódó cikkek
