A férjem segített át a nehéz helyzeteken
Zsani és Csabi négy terhességet és szülést élt át együtt. “Minden gyerekkel más volt, hol könnyebb, hol nehezebb, voltak izgalmak és persze gyönyörű pillanatok” – avat be az anyuka. “Így visszatekintve olyan, mintha mindent együtt csináltunk volna. Emlékszem, még a terhességi tesztek eredményét is együtt vártuk. Együtt izgultunk, amikor megjelent a két csík.” A házaspár első két gyermeke lány lett. “Én először fiút szerettem volna” – vallja be az apuka. “Amikor a másodikat is lányként azonosította az ultrahangos orvos, kissé csalódottan kérdeztem vissza, hogy nem lehet, hogy még kinő a fütyije? Aztán persze Fanni lett a legapásabb mindannyiuk közül.” A beszélgetés alatt is végig az édesapja mellett ül.
A szülők elmesélik, hogy Csabi minden szülésen ott volt. “Segíteni persze csak a jelenlétemmel tudtam, de állítólag az is sokat ért. Ott álltam Zsani fejénél, és drukkoltam, mint egy jó focimeccsen, miközben ő kékre-zöldre szorongatta a kezemet.”
“Egyszer meg majdnem lemaradtál. Botinál” – szól közbe az anyuka. “Elküldtem bevásárolni. Valamit már akkor is éreztem, amikor még itthon volt, de rutinos anyaként, harmadszorra meg voltam győződve, hogy van még idő. Csabi maradni akart, de én megnyugtattam, hogy simán belefér a nagybevásárlás. Aztán alig telt el egy óra, izgatottan hívtam, hogy jöjjön, különben lemarad a fia születéséről. Akkor történt, hogy mire Csabi hazaért, elfüstölt az autó motorja. Ő gyorsan átugrott a bátyja kocsijába, aztán száguldottunk is tovább a kórházba. Épphogy odaértünk.”
A férj sokat segített minden terhesség alatt a többi gyerek körül és a háztartásban is. “Néha főztem is. Például májat, mert azt olvastam, hogy a vasra nagy szükségük van a kismamáknak” – mondja az apuka, akit érdekeltek a terhességgel kapcsolatos cikkek, könyvek is. Ez Zsaninak nagyon jólesett.
“Együtt választottuk ki a babakocsit, a gyerekbútorokat, és közösen döntöttük el, ki legyen az orvosom. Bár leginkább akkor jött jól a férjem támogatása, amikor egy ultrahangvizsgálaton tévesen súlyos rendellenességet diagnosztizáltak. Én teljesen magamba zuhantam, sírtam, nem láttam semmi reményt. Csabi volt az, aki nem hitt az orvosnak, valahogy ösztönösen bízott abban, hogy nem lehet baj. Ő volt, aki visszarázott engem is a kétségbeesésből. Aztán kiderült, hogy neki van igaza. Egészséges gyerekünk született.”
Mindenben támogatott, mindenhová elkísért, mindenről tudott
Ildinek és Gézunak csak néhány százaléknyi esélyt adtak az orvosok a közös gyerekre.
“Kétévnyi próbálkozás után hideg zuhanyként ért minket a hír, hogy csak orvosi segítséggel lehet babánk, ha egyáltalán összejön” – kezdi az anyuka, Ildi. “Kiborultunk, de meneteltünk tovább az úton. Újabb vizsgálatok, műtétek, lemondások, próbálkozások következtek, aztán kudarc és sírás. Gézu mindenben támogatott, mindenhova elkísért, mindenről tudott. Szerintem ezt egyedül nem lehet végigcsinálni.” Többszöri sikertelenség után 2011-ben megszületett az első fiúcska, Donát. “Mivel nehezen jött össze, mindenféle lehetséges vizsgálatot megcsináltattunk. Annak ellenére, hogy problémamentes volt a terhesség, és tankönyv szerint fejlődött a magzat, én mégis állandóan izgultam. Gézu hozott vissza a realitások talajára, ő mindig meg tudott nyugtatni, amikor összekombináltam mindenféle butaságot.”
Az nem volt kérdés számukra, hogy apás szülés lesz-e. “Megbeszéltük, hogy a vajúdás alatt bent leszek, aztán majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Aztán mivel az egész szülés nagyon szépen, nyugodtan zajlott, nem volt komplikáció, a szülőszobán úgy döntöttünk, hogy végig bent maradok. Nem bántam meg. Nehéz lehet egyedül végigcsinálni ezt egy nőnek. Azért a biztonság kedvéért szülésznőt is fogadtunk, hogy Ildi maximálisan biztonságban érezze magát.”
“Számomra az volt a legnehezebb nap, amikor hazahoztuk a kórházból Donit” – folytatja Ildi. “Akkor tudatosult bennem, hogy most egy teljesen más élet kezdődik, és az, hogy milyen lesz, még ismeretlen volt számomra. Úgy éreztem, valamilyen szinten vége a szabadságomnak. Csak az nyugtatott meg, hogy Gézu ott van velem, hogy együtt biztosan sikerül átvészelni mindent. Ő csak sokkal később vallotta be, hogy ugyanígy érzett, de igyekezett nem mutatni, aztán elég hamar túllendült rajta. Nekem kellett pár hét, de nyilván a hormonok sem könnyítették meg a dolgom. Emlékszem, hogy mindkét szülés után úgy éreztem, sokkal nagyobb szükségem van Gézura, mint bármikor. Alig vártam, hogy hazajöjjön. Hiába volt sokat mellettem anyukám és az anyósom is, csak azt lestem, hogy Gézu mikor jön haza.”
Ildi második terhessége sokkal nehezebb volt, mint az első. “Sokat fájt a hasam, rengeteget kellett feküdnöm, pihennem, így Gézura maradt Doni. De neki ez nem jelentett problémát, szerencsére.”
Az apuka bevallja, hogy ő sem volt mindig magabiztos. “Amikor Áron még a pocakban volt, komoly aggályaim voltak afelől, hogy meg tudom-e duplázni a szeretetemet. Pedig mindig is imádtam a gyerekeket, könnyen megtalálom a hangot velük. De valahogy attól féltem, hogy képtelenség még egy gyereket ennyire imádni. Viszont ahogy Áron megszületett, azonnal elmúlt ez a bizonytalanság.” Mivel Áron még pici, egyelőre leginkább az anyukájára van szüksége, elsősorban Ildi gondozza őt, de fürdetéskor Gézu is mindig jelen van.
“Nagyon örülök, hogy a férjemnek ilyen szoros a kapcsolata Donival, így biztosan nem lesz féltékeny a kisöccsére. Van, hogy dolgozni is alig engedi el apát, sőt néha Gézunak be is kell vinnie a munkahelyére, mert annyira ragaszkodik hozzá. Jó látni, hogy igazi apa-fia kapcsolat van köztük, nekem ez most nagy segítség.”
“Nekem pedig nem probléma” – teszi hozzá az apuka. “Az apaság miatt soha nem izgultam, mindig is családcentrikus voltam, így elég biztos voltam és vagyok is magamban. Ráadásul amióta megtörtént a csoda, és megszületett az első gyermekünk, euforikus állapotba kerültem, ami a mai napig sem szűnt meg, és reméljük, nem is fog soha.”
Apa aggódott kettőnk helyett
“Robi mindkét gyerekünk fogantatásának nagyon örült, készült az apaságra, de sosem esett túlzásokba, nem az a típus, aki fejben tart minden ultrahangidőpontot, vagy tudományos cikkeket olvas arról, hogyan fejlődik a magzat hétről hétre” – kezdi az anyuka, Mariann. “Az ilyesmit mindig rám bízta, mondván, gyógyszerészként én vagyok az egészségügyi szakember a családban. Ha megkértem, hogy kísérjen el valamilyen vizsgálatra, szívesen eljött, ha felhívtam a figyelmét valamilyen témára, utánanézett. Egyébként általában mindenről megvan a saját véleménye.”
“A rokonok gyerekeiről mindig is sokat beszélgettünk” – kapcsolódik be Robi. “Az élő példa pedig sokkal hitelesebb számomra, mint valami tudományos olvasmány.” A fiatal pár nyugodtan készülődött első gyermeke érkezésére egészen addig, amikor Mariannál a hatodik hónapban terhességi toxémiát állapítottak meg az orvosok.
“Három héten keresztül próbálkoztak beállítani a vérnyomásomat, de nem sikerült, ráadásul a vizeletemben is egyre több fehérjét mutattak ki” – meséli Mariann. “A 32. héten végül befektettek a kórházba. Nagyon féltem. A kórház mindig ijesztő, főleg ilyen helyzetben.” Robi elment a háziorvoshoz, aki kiírta betegállományba, hogy mindennap be tudjon menni a kismamához. “Naponta kétszer is bejött. Csak ez tartotta bennem a lelket. Virág a kilencedik napon született meg. Addig tudták bent tartani. Az a nyolc nap örökkévalóságnak tűnt számomra.”
A kórházban, ahol Mariann szült, nem volt lélegeztetőgép, és a születésig azt sem lehetett tudni, hogy szükség lesz-e rá. “Csak azt tudtuk, hogy ha baj van, akkor mentővel szállítják majd át a kicsit a gyermekklinikára” – emlékszik vissza az anyuka. “Sokáig csak Robi elmondásából értesültem az eseményekről, hiszen engem betoltak a szobámba, a babát pedig a koraszülöttosztályra vitték. Sodródtunk az eseményekkel. De én csak később tudtam meg, hogy Virág állapota mennyire kritikus volt napokig.”
“Tudtam, hogy Mariannak van elég baja, nem kell, hogy még jobban idegeskedjen” – veszi át a szót az apuka. “Ezért hát kicsit szépítettem. Igaz, hogy csak a harmadik napon stabilizálódott a kislányunk állapota, de én valahogy bíztam benne, hogy minden rendben lesz, és ezt mondtam Mariannak is. Elmeséltem, milyen szép kislány, és én tényleg annak is láttam. Még úgy is, hogy csövek tekeregtek körülötte, pici volt és nagyon sovány.” Azt is később vallotta be Robi, hogy ő látta a koraszülöttmentősöket, akik készenlétben álltak, de végül nem volt szükség rá, hogy elszállítsák a kicsit. “Én így is halálra izgultam volna magam, így meg valahogy átvészeltem azt a pár napot a műtétből lábadozva. Robi tudott mindent, ő aggódott kettőnk helyett is.”
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
