A “szegényember” jó, a gazdag gonosz
A magyar népmesékben elemi erővel jelenik meg a leggyakoribb pénzhez kapcsolódó korlátozó hiedelem: a szegényember erényes, tiszta szándékú, míg a gazdag épp azért lett vagyonos, mert másokat kihasznált, kisemmizett, kiszipolyozott. Gyakori felállás a szegény és a gazdag szembenállása ügyességi vagy eszességi megmérettetéseken, amelyekből törvényszerűen a szegényember legkisebb fia – vagyis a legsanyarúbb sorsú versenyző – lép elő győztesként.
A mesék azoknak a névtelen tízezreknek az ajkain csiszolódtak generációkon át, akik zömében nincstelenek voltak – méghozzá egy olyan hierarchikus, feudális rendszerben, amelyben a társadalmi osztályok közötti mozgás maximum lefelé működött. Érthető, hogy a mesékben ennek jóvátételére vágytak, mára azonban – a kötelező oktatással, az alanyi jogon járó juttatásokkal és ösztöndíj-programokkal – sokkal nagyobb esélye van a szegény család sarjának sikeressé válnia, mint egykor volt. Ahhoz, hogy a sikert elérjük, ugyanakkor le kell számolnunk a pénzzel, gazdagsággal kapcsolatos hiedelmekkel. A módosság nem jellemhiba, a vagyon megkereshető tehetséggel, tisztességgel, és jó célokra is fordítható – ezt tudnia kell minden mai gyereknek.
Fotó: YouTube
A főgonosz gyakran nő, és misztikus tudással pusztít
Csipkerózsikától Arielen át a magyar népmesékig a főgonosz gyakorta nő, aki boszorkányként testesíti meg a sátáni erőket. Jóval ritkább a mesékben a varázsló, aki férfiként törekszik pusztításra. Mintha csak a ’gonosz’ alapvetően női minőség volna. De hiszen ki is vette rá Ádámot a bűnre az Édenkertben? Éva. A zsidó-keresztény kultúra bizony csak az anyát ismerte el évezredeken át, a tudó, teremtő, cselekvő nőt soha.
A közép-kelet európai folklórban a boszorkány ennek fényében kizárólag nő lehet. Míg a valóságban többnyire javasasszonyok, bábák, gyógyítók voltak, akik ismerték az erdők-mezők gyógyító növényeit és az emberi psziché működését, a patriarchátus szemében ők voltak azok, akik a fennálló rendet veszélyeztették – érthető, hogy a mesékben démonizálták tudásukat, erejüket. Aki uralja az elemeket, az ezt a tudást bármikor használhatja negatív célok elérésére is, nem igaz? A valóságban nem feltétlenül, a mesékben szinte mindig.
Minden mostoha gonosz
Fotó: Disney
A hősies, mártír-anyák korán meghalnak, ezután a házhoz új asszony áll, aki majomszeretettel öleli körül édes gyermekeit, míg a mostohagyermeket gyűlöli és gyötri a végtelenségig. Hófehérke, Hamupipőke, Holle anyó… ezek a mostohák versengenek a gyermeklánnyal, gyűlölik őt, és ki akarják iktatni őket a világukból. De vajon miért, miért szinte általános szabály a mesevilágban a velejéig romlott, gonosz mostoha?
A szerelmi házasság évszázadokon át ritkaságszámba ment, a frigyeket egyéni és családi érdekek mentén hozták tető alá. Még kevesebb tere maradt az érzéseknek akkor, ha egy korai haláleset miatt új társat kellett választani: a döntéseknél ilyenkor a praktikum dominált. A szintén özvegyen maradt szomszéd, akivel a birtokok egyesíthetőek, a korban és vagyonban megfelelő családi ismerős, aki által suba a subával, guba a gubával lép szövetségre. Egy ilyen együttállásban a már meglévő gyerekek érthető módon zavaró tényezők voltak csupán, akik a hétköznapi viszonyokat és később persze az öröklés menetét csak bonyolítják.
Ez az irány különösen káros lehet manapság, amikor minden korábbinál több mozaikcsalád épül, és sok második feleség, élettárs küzd az előző kapcsolatból származó gyerekek elfogadásáért…
Az apák családi ügyekben néma bábok
Amikor nagy volt az éhínség, Jancsi és Juliska édesapja gond nélkül rábólintott a gonosz mostoha tervére arról, hogy a gyerekeket sorsukra hagyják a sötét erdő kellős közepén. Hamupipőke édesapja se volt sokkal különb: míg új neje lányai a legszebb ruhájukban bálban sürögtek-forogtak, elnézte, hogy vér szerinti gyermeke mocskos, szakadt ruhában takarít otthon (így aztán a mese későbbi változatában az apát inkább a sírba küldték, ne legyen ennyire ékes példája az apai alkalmatlanságnak).
A férfi a fej, a nő a nyak, amely a fejet irányítja – ennek az elméletnek a tükre a sok inkompetens, családi ügyekben önálló véleménynyilvánításra képtelen apa a mesékben. A nőknek a társadalomban valóban annyira nem volt helye, hogy a mesékben a végtelenségig felnagyították családon belüli hatalmukat, még ha a gonosz hatalmáról is volt szó, nem pedig teremtő, alkotó, segítő erőről.
Női erény a szelídség, csendesség
A legismertebb régi mesék főhősnői szinte mindig csendes, szófogadó leánygyermekek és asszonyok voltak, a gonosz boszorkányok és mostohák ellenpólusai. Valósággal bolondultak a házimunkáért, előszeretettel takarítottak mezei kisállatok és erdei madárkák segítségével. A kis hableány is önként feláldozta a hangját, hogy ember lehessen – elvégre minek is egy nőnek hang, sokkal fontosabb az, hogy lábai vannak-e, és hogy azok között mi bújik meg, ugye. Ezeket a szép, de halk szavú vagy épp néma lányokat aztán értelemszerűen vagy a herceg menti meg fehér lovon, vagy épp a szegényember legkisebb fia leleménnyel.
Fotó: Disney
Kevés az olyan büszke női hős, mint az Okos Lány vagy A pelinkánmadár tettrekész, önérdekérvényesítő női hőse. De vajon valóban kevés? Annyira azért nem, csak mélyebbre kell ásnunk. Mi az ötévesemmel örömmel olvassuk Zalka Csenge Ribizli a világ végén című mesegyűjteményét, amely az eredeti régi magyar népmesék közül azokat választja ki, amelyekben a női hősök cselekvő, tudatos, erős lányok, asszonyok, akik nem szorulnak senkitől megmentésre.
Jó móka elnáspángolni azt, aki hibázott
Többször előfordult már, hogy cenzúrázni voltam kénytelen a mesét, mert a csattanó valami olyasmi volt, hogy a szegényember jól elnáspángolta engedetlen, gondot okozó asszonypajtását – ami nyilván nagyon rossz üzenet egy olyan korban, amikor alig tudjuk megvédeni a (jellemzően) nőket és gyerekeket a családon belüli erőszaktól. De persze mi ez ahhoz a tömény erőszakhoz képest, hogy a vadász a mit sem sejtő Hófehérke szívét kitépné, vagy Piroskát meg a hét kecskegidát a farkas szőröstül-bőröstül falja fel?
A szakemberek azt mondják, a népmesék, tündérmesék korszaka ötéves kor után indul, amikor a gyerek mesetudata már képes elválasztani egymástól a mese-elemet és a valóságot. A horrisztikus részek feldolgozása innentől analógiás formában zajlik, vagyis a gyerek az őt érő sérelmeket, igazságtalanságokat is képes feldolgozni a fantáziavilág által. Számára a horror tehát nem horror, hanem játék, ami közelebb viszi őt saját belső folyamatai egészséges megéléséhez.
És hogy mit kezdjünk a szegénység-gazdagság mítoszával, a mozaikcsaládokat mérgező gonosz mostoha képével, a női cselekvőerőt háttérbe szorító ideálokkal? Nos, beszélgessünk róluk, sokat. És mutassunk alternatívát: rég elfeledett hajdani meséket, és építő, modern történeteket, amelyek által tisztul a kép. Hogy pontosan mit is, azt egy következő cikkben meséljük majd el.
Kapcsolódó cikkek
