Miért lettél orvos, családi minta vagy belső indíttatás vezetett?
Édesanyám kertészmérnök, majd környezetismeret-tanár lett, édesapám villamosmérnök, és bár van egy erős biológiai érdeklődés a családban, orvos egy sem volt. Egészen kicsi koromban viszont észrevettem, hogy van érzékem az élettani dolgokhoz, aztán amikor elkezdtem kapni az ilyenkor népszerű pucér lányos és fiús könyveket, rájöttem, milyen csodás az emberi test. Innentől fogva nem volt kérdés, hogy milyen pályára megyek.
Az orvoslás mellett a pszichológia érdekelt, végül mégis a szülészetet választottad, hogyan történt ez?
Mindig zseniálisnak tartottam a pszichológia területét, jelentkeztem is a szakra, és az orvosi egyetemen is két szálon futottam, a nőgyógyászat és a pszichiátria vonalán, még a szakdolgozatomat is utóbbiból írtam. Aztán amikor hatodévesként szülészet gyakorlaton először láttam szülést, minden megváltozott. Elképesztő volt, még úgy is, hogy több méterre álltam a szülő nőtől más orvostanhallgatókkal.
Ezután tudtam, ezt kell csinálnom. A másik meghatározó dolog, hogy a szülés kapcsán nagyon pozitív gondolatok és energiák voltak jelen a családunkban, mert édesanyám mindig mosolyogva, panaszkodás nélkül, örömmel telve beszélt nekem és a három lánytestvéremnek erről. Gyakran idézte fel az élményeit, olyan kiegészítésekkel, hogy emlékszik a virágozó fákra, vagy hogy milyen könyveket olvasott a kórházban. Szépen mesélt arról, hogyan találkozott velünk, melyikünk hogyan született, és nekünk olyan volt ez az egész, mint a legszebb mese. Ilyen mintával, amikor közel kerültem egy vajúdó nőhöz, az járt a fejemben, hogy végre láthatom, amiről az anyukám állandóan mesélt. Meg lett az eredménye, mert teljesen belezuhantam ebbe a szakterületbe.
A szüléshez való ennyire pozitív hozzáállásod a munkád során meghatározó?
Nem tudom, és nem is szeretném azt a szemléletet kikoptatni magamból, amit az édesanyámtól kaptam, ráadásul, amikor az egyetem alatt a húgom mellett voltam a gyermekei születésekor, ugyanezt láttam. Emiatt valahogy minden szüléstől azt várom, hogy olyan vidám és természetes élmény legyen, amiről később szeretettel lehet beszélni. Idővel persze megtapasztaltam, hogy nem mindenkinek jár ilyen szülés, és motivál, hogy minél több nőnek segítsek abban, hogy úgy érezze magát a szülőszobán, mint a családom nőtagjai.
Te hogyan érezted magad a gyerekeid születésekor, mennyire tudtál „civil” lenni, és mennyire hatott rád a szakmai tudásod és tapasztalatod?
Fotó: Libri/nlc.
A férjem szintén szülész, és már az elején nehéz volt, mert úgy éreztük, döntési helyzetben vagyunk. Nem akartuk túlintellektualizálni a kérdést, de pontosan tudtuk, hogy a hüvelyi szülésnek és a császármetszésnek is megvan a magához való előnye. Normál esetben nincsen választási lehetőségük a nőknek, és végül mi is úgy döntöttünk, hogy történjen minden úgy, ahogyan történnie kell. Nem volt könnyű, mert el kellett felejteni azt, amit tudok, és laikusként belemenni a szülésbe, amihez sok tudatosság kellett. Hála az égnek, a vajúdás és a szülés kitakarította az agyamból, hogy szülész vagyok. A férjem végig mellettem volt, megnyugtatott a tudat, hogy ha kell, ő gondolkozik majd helyettem is, és a szülészemben is maximálisan megbíztam, amiről tudtam, hogy óriási luxus.
Olyan volt, amilyennek elképzelted?
Több ezer szülést láttam, mielőtt a sajátomat átéltem volna, de ez csak akkor felmérhető ésszel, ha benne van az ember. Szerencsére jól van kitalálva az agyunk, és bár hatalmas a fájdalom – számomra ennek mértéke volt a legmeglepőbb –, képes csillapítani azt, és annyi endorfinnal ellátni, hogy még ha kibírhatatlannak is tűnik, nem érdekel minket. Nekem nagyon izgalmas volt ezt átélni.
Fontosnak tartod a szülésre és a szülés utáni időszakra, különösen a szoptatásra való felkészülést. Előbbivel többé-kevésbé tudatosan foglalkoznak a nők, mi a helyzet az utóbbival?
A szülésre sokat készülnek a nők, majd egyszer csak ott találják magukat, hogy mindenük fáj, gyengék, fáradtak, és akkor valahogy egyedül maradnak emberileg és szakmailag egyaránt, miközben érzékenyek, dolgoznak a hormonok, és el kell látniuk a babájukat. Amikor elkezdtem rövid ismertetőket írogatni a közösségi médiában, annak az volt a fő motivációja, hogy ebben segítsek, mert magam is megtapasztaltam a nehézségeket: annyira a szülés körül forogtak a gondolataim, hogy elfelejtettem felkészülni a szoptatásra. Ráadásul ahány helyről kértem tanácsot, annyi választ kaptam, nem volt egy konkrét iránymutatás, amiről tudtam, hogy működni fog. A táplálás egy csodálatos dolog, ha megvan hozzá a megfelelő információnk és magabiztosságunk, de ha egyedül és bizonytalanul vagyunk hagyva, akkor könnyen pánikba eshetünk, és ok nélkül választhatjuk a tápszert mint alternatívát. Azért kezdtem el szoptatási tanácsadóként is dolgozni, mert szeretném az ehhez kapcsolódó ismereteket terjeszteni, megbízható forrást adni, amiből tudhatják a kismamák, mit és hogyan kell csinálni.
Közel negyvenezer követővel rendelkezik az Instagram-oldalad, jól látszik, mekkora szükség van a hiteles tudásra. Ez motivál?
Egy bóját próbálok letenni az információs tengerben, és igyekszem különösen érthetően, viszonylag röviden összefoglalni a témákat, hogy akkor is elolvassák a nők, ha fáradtak vagy épp nincs kedvük semmihez. Nekem a nőgyógyászattal való foglalkozás a hobbim is, szívesen elolvasom a szakirodalmat, amit aztán tolmácsolok, mert szerintem ez a tudás annak is jár, akinek teljesen más az érdeklődési köre. Az a célom, hogy rövid idő alatt, jó minőségű és felhasználható információhoz jussanak a nők, és ha valaki elolvas valamit, adja tovább a barátnőjének, az anyukájának, tanítsa meg a lányának, és így tovább.
Nem nehéz látni, hogy a nők nagy százaléka tájékozatlan, és fél foglalkozni a saját testével. Miért van ez így, és miért ekkora tabu a női test még ma is?
Megdöbbentő, hogy milyen félelmet neveltek belénk, nőkbe, és ez részben az orvostársadalom és az én szakmám bűne, na és nem olyan bonyolult a vallásokat se bevonni a témába.
Az elmúlt évtizedekben az volt a trend, hogy majd az orvos megvizsgál, dönt, nekünk nem kell odanézni, se foglalkozni magunkkal, csak csináljuk, amit mondanak nekünk. Éppen ezért azt látom, hogy tartanak a nők a testüktől, attól félnek, hogy el tudják rontani. Nincsenek tisztában a saját adottságaikkal, a határaikkal, azzal, hogy mi veszélyes, mi elbírható, mikor mi történik velük. Az, hogy a női biológia ennyire misztikus téma, az több évszázadra nyúlik vissza, és még jelenleg is rengeteg kutatás hiányzik, mert valahogy a tudománynak bonyolult dolog a nőkkel foglalkozni, ettől lesz átláthatatlan és félelmetes az egész. Ennek azonban nem kéne így lennie, igenis be kellene hozni a közbeszédbe, hogyan működnek a nők, és akkor nem tabuként tekintenének az emberek a hétköznapi nőgyógyászati tudásra, ami nem komplikáltabb témakör, mint bármi más az életben.
Az érdekes beszélgetés az nlc. cikkében folytatódik, IDE KATTINTS!
Kapcsolódó cikkek
