Egyszer azt olvastam egy szülői csoportban, hogy a gyerekek olyanok, mint egy doboz csokoládé, sosem tudhatod, mit kapsz. Ezt a gondolatot Forrest Gumpból kölcsönözte, majd alakította át valaki, de nagyon találó. Szerintem nekem az avas konyakos bonbon jutott – mondja Pálma, aki – látva a meglepődést az arcomon – gyorsan hozzáteszi, hogy valószínűleg álomvilágban élt a szülőséggel kapcsolatban.
Én mindig abban a hitben voltam, hogy szülővé válni a világ legcsodálatosabb dolga, és a gyerekek örömet és boldogságot hoznak az életedbe. A gyerekvállalás azonban egyáltalán nem az, mint amiről az anyám, nagyanyám vagy a barátnőim meséltek – jegyzi meg némi keserűséggel a hangjában.
Három gyerekkel, túlterhelve
Pálma háromgyerekes édesanya, aki az egészségügyben dolgozik. Jelenleg kétszer tizenkét órában robotol egy nagyforgalmú klinikai osztályon, és gyakran vállal pluszmunkákat egy helyi gyógyfürdőben is. Ikerfiai tizennyolc évesek, lánya tizenöt múlt. Amikor arról kérdezem, milyen feladatok hárulnak rá otthon, a hosszas listából kiderül, hogy gyakorlatilag mindent ő csinál egyedül.
A gyerekek iskolai ügyeit, a magánórákat és edzéseket is én próbálom megoldani, de az én reszortom a nagybevásárlás és a házimunkák zöme is.
Sokszor adok hálát az égnek, hogy nem mentem bele abba, hogy kutyánk legyen.
Mostanában egyre gyakrabban jut eszébe, hogy már alig várja, hogy a gyerekek „kirepüljenek a fészekből”:
Nem is tudom. Mintha arra vágynék, hogy elindulhasson egy új fejezete az életemnek, mintha lemaradtam volna egy csomó dologról. De erről nem szoktam senkinek beszélni, még Lacinak, a férjemnek sem. Pedig szerintem sokan éreznek hozzám hasonlóan.
Pálma az ikrek születésekor huszonnégy éves volt, és folyton azt hajtogatták a kisgyerekes ismerősei, hogy legyen hálás, és élvezze ezeket az éveket, mert soha vissza nem térő időszak lesz.
Igazuk volt, bár nem épp a jó értelemben. Hirtelen két gyereket is kaptam, miközben cseppet sem éreztem magam érettnek a feladathoz. Aztán jött a szokásos forgatókönyv, a következő éveket otthon töltöttem, mindenféle segítség nélkül. Magányosnak és kizsigereltnek éreztem magam. A magánéletem megszűnt, az összes dolog, ami addig fontos volt az életemben, süllyesztőbe került.
A férjem kamionozott, a szüleink meg szinte semmit nem tudtak segíteni az ikrek körül. Apukám már nem él, anyám meg amolyan városi modern nő, aki nem ér rá az unokáival foglalkozni, mert ugyanazt az életet éli, amit korábban én is a gyerekek születése előtt: utazik, kórusban énekel, színházba jár és hetente többször leruccan az uszodába. Tündéri, amúgy, de akárhányszor megkértem, hogy vigyázzon pár órára a srácokra, mindig finoman odaszúrt, hogy: „A mamának szült benneteket anyukátok”.
A nehézségek ellenére Pálma befejezte a főiskolát, levezényelte a házuk felújítását, miközben évekig egyedül rohangált a gyerekekkel orvosokhoz és fejlesztésekre. Az ikrek születése után két évvel apósa is leesett a lábáról, és nem volt kérdés, hogy erre a problémára is neki kell valamilyen megoldást találni.
Az ikrek óvodások lettek, amikor kezdtem végre fellélegezni, és újrakalibrálni az életem. Ekkor derült égből villámcsapásként ért, hogy újra állapotos lettem – spirál mellett. Egy világ omlott össze bennem, egy hétig csak bőgni tudtam. Nem akartam megtartani ezt a gyereket, de a férjem fűt-fát ígért, hogy befejezi a külföldi munkát, és sokkal többet fog majd segíteni.
Így érkezett meg Evelin. Laci pedig szinte másnap visszaült a volán mögé, és újra nem láttuk hónapokig – folytatja könnyes szemmel, majd arra kér, hogy tartsunk egy kis szünetet.
Már nem az vagyok, aki voltam
Most, hogy mesélek neked, azért rádöbbentem, hogy az elmúlt tizennyolc évben irdatlan sok dologról lemaradtam, és még mindig csak negyvenkét éves vagyok – mondja nevetve, majd hosszasan szabódik, hogy valószínűleg idősebbnek néz ki a koránál. Szerinte az ikrek kétéves koráig egy évtizedet öregedett. Pedig régen határozott, vonzó és különleges nőnek tartotta a környezete.
Maratonokat futottam, rajongtam az asztrológiáért, imádtam a divatos ruhákat. A nyarak azzal teltek, hogy végigjártuk a fesztiválokat. Rám sem ismertél volna… – előveszi a telefonját, megmutatja néhány fiatalkori képét.
Most brutálisan fáradt, frusztrált és elrongyolódott vagyok, alig volt olyan nap az elmúlt két évtizedben, amikor azt csináltam, amit akartam. Évek óta azt érzem, hogy mindig mindenkinek a rendelkezésére kell, hogy álljak. A betegeknek a klinikán, a gyerekeimnek és a férjemnek, akiről viccesen azt szoktam mondani, hogy a negyedik gyerekem.
Robot-üzemmódban élek
Bár fiai már szinte felnőttek, szeptemberben folytatják a hajtást az egyetemen, és eszük ágában sincs elköltözni. Pálma többször is rá-rápillant a telefonjára a beszélgetés alatt.
Messengeren üzennek, hogy mikor érnek haza, és hogy mit ennének szívesen, én marha meg kezem-lábam töröm, hogy a kedvükre tegyek. De úgy hidd el, egy fűszálat nem tesznek keresztbe! Mindkettejük szobája amortizálva, a szekrények és a padló tele üres zacskókkal, széthajigált energiaitalos dobozokkal és mosogatásra váró poharakkal. Tegnap már nem találtam tiszta evőeszközt a fiókban, ezért kínomban bementem hozzájuk, és egy tucatnyit szedtem össze a tányérokkal és üres joghurtos poharakkal egyetemben. Naná, hogy Evelin is beállt a sorba, csak nála használt bugyikat és betéteket kell kisöpörnöm az ágy alól, és hajszálakat szedegetek ki a hajkeféiből. Pedig esküszöm, nem erre tanítottam!
De őt sem lehet zavarni, mert
a barátnőivel csacsog messengeren. Ha megkérem, hogy vigye ki a szemetet, vagy segítsen kiteregetni, pofákat vág. És mindig halálosan fáradt.
Nekem meg úgy kell takarítanom, mint egy robot, hogy egy kicsit élhető legyen a lakás. Van, hogy éjszaka arra ébredek, hogy a konyhában ég a villany, vagy nyitva hagyták a hűtő ajtaját, a pultra meg kipakolva a kibontott tej vagy az ebédmaradék. Hiába könyörgök, kérek és fenyegetek, nem érdekli őket.
Pálmának különösen az fáj, hogy amíg kicsik voltak, szoros és meghitt kapcsolatban volt a gyerekeivel, most meg néha azon kapja magát, hogy valósággal szorong a jelenlétükben… A lányom szemében egy nagy, kinyitható pénztárca vagyok, ami finanszírozza a ruhatárát és a körmösét.
Úgy érzi, hogy főleg a hétvégék, az ünnepek és a hosszú szünetek a legrosszabbak. Pálma még maga előtt is szégyelli bevallani, hogy a nyári szünetek végére teljesen kiég és depressziós lesz.
Volt, hogy már annyira elegem lett, hogy abbahagytam a takarítást, a főzést, mosást, és nem törődtem semmivel a házban. De utána csak nekem lett több munkám a romok eltakarításával.
Pálma abban látja a legnagyobb problémát, hogy egyedül vesződött velük kiskorukban. A férje pedig azóta is folyton a szemére hányja, hogy nem volt elég következetes és szigorú velük.
Persze mondanom sem kell, hogy ő továbbra is kamionozik, vígan éli a függetlenek életét, amiben mi csak időnként kapunk mellékszerepet. A fizetése egy részét hazaadja, ebből fizetjük a rezsit, az autót és a bevásárlások egy részét.
Most épp itthon van egy hétig. Tegnap este, magam sem tudom, mi ütött belém, elérzékenyülve hozzábújtam a kanapén, és azt találtam mondani neki, hogy szükségem van az ölelésére. Erre nyersen közölte, hogy neki meg szexre. (Hosszan hallgat) Inkább ne is kérdezz semmit, jó?
Ha kirepülnek a gyerekeim, új fejezetet nyitok
A tervekre terelem a szót, hogy oldjam egy kissé a feszültséget, Pálma pedig lelkesen osztja meg elképzeléseit.
Már régóta tervezgetem, hogy ha végre kirepülnek, akkor mi mindent csinálok. Az biztos, hogy átrendezem a lakást, és belevágok egy vállalkozásba, hogy végre dobbanthassak az egészségügyből. Ha már nem mi fogjuk eltartani őket, akkor végre nem kell háromszor átgondolnom, hogy megvehetem-e azt a cipőt, amivel minden nap szemezek, amikor a munkából hazafelé tartok; olyan helyekre is elutazhatok majd, amelyekről csak ábrándozom évtizedek óta.
Már számolom visszafele a napokat, amikor elengedhetem őket, és újra a magam ura lehetek. Belefáradtam abba, hogy mindenkinek a házvezetőnője, ápolónője és pénztárcája legyek.
És még valami: el akarok válni.
Kapcsolódó cikkek
