Gyereknap alkalmából úgy gondoltuk, a Gyerekszoba.hu nem a gyerekekről fog beszélni, ahogy általában, hanem maguknak a gyerekeknek adja meg a szót. Így május utolsó hétvégéjén nálunk övék a tér – ovisoktól a ballagókig. Képben, mozgóképben, hangban, rajzban mondják el véleményüket a világról, a társaikról és rólunk, felnőttekről – talán mindezekből kiderül, milyen is manapság gyereknek lenni.
A szociálisan sikeres ember népszerű és támogatott. A szociálisan megbukott embert azonban kiközösíti a sikeres típus. Bizonyos esetekben a szociálisan megbukott ember a morális nézeteit teszi prioritássá a társadalmi elismeréssel szemben. Velem is ez történt.
Kezdjük az elejéről.
Nem voltak mindig nehézségeim az iskola terén. Pontosabban mondva pár évvel ezelőtt még népszerű is voltam. Abban az időszakban szenvedtem a legjobban. A népszerűség csillogó illúziója valójában egy belülről rothadó toxikus, manipulatív életformát rejteget, vagyis rejtegetett számomra. Már abban az időben is zaklattak, de akkor még a barátaim voltak azok, és mindenki úgy tett, mintha csak baráti szívatás lett volna, szimpla poénkodás.
Idővel viszont a vicc egyre jobban elfajult. A beszólások egyre inkább hatást gyakoroltak az életemre, a szüleim is észrevették, hogy máshogy viselkedek, nem vagyok önmagam.
A mai napig nem tudom, mivel érdemeltem ki ezeket a bántásokat, a legtöbben azt állították, azzal, hogy idegesítő vagyok. De nem bírtam már tovább. Nem akartam egy lenni közülük, ezért életemben először a saját mentális egészségemet helyeztem előtérbe, és kiléptem a népszerű körökből. Ez volt az én társadalmi öngyilkosságom.
Tényleg azt hittem, jobb lesz utána, de nem is tévedhettem volna nagyobbat. Egy barátom sem maradt, az életem mélypontra ért. A szociálisan sikeres embereknek már nem kellett úgy tenniük, mintha kedvelnének, ezért már nyilvánosan, felvállaltan zaklattak. Tehetetlen voltam. A tanárok is látták ezt, de nem tettek semmit.
A mentális egészségem romokban volt, depresszióval küzdöttem, de nem kaptam segítséget. Az egyetlen ember, aki segített, én magam voltam, na meg az, hogy a zaklatóim elkövettek egy nagy hibát. Elküldtek nekem egy hangfelvételt, amiben mindannyian különböző negatív kifejezésekkel illetnek engem, hogy bizonyítsák, mennyien utálnak. Nem az első alkalom volt, hogy ilyenekkel zaklattak, de először esett meg, hogy nem gondolták eléggé át, és bizonyítékot kreáltak a bántalmazásról. Nekem pedig ekkor volt először merszem ahhoz, hogy nyilvános konfrontációt kezdeményezzek.
Nyolc darab igazgatóit osztottak ki a hangfelvétel okán, pedig az már csak a jéghegy csúcsa volt. Az egyetlen dolog, amitől az iskolám vezetősége tartott, az az volt, hogy kitudódik az esetem, a büntetést viszont letudták az igazgatóikkal (amit mellesleg ártatlan emberek is kaptak, a bűnösök pedig csak nevettek rajta).
A szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy lépjek ki az iskolából. Így történt, hogy a tanév utolsó másfél hónapját otthon töltöttem. Egyedül bár, de még így is ezerszer élhetőbben, mint az iskolában. Hogy pozitív véget adjak a történetnek, múlt héten végre elballagtam, így már soha többé nem vagyok köteles bármilyen kontaktust létesíteni a zaklatóimmal.
A DUE táborban azonban rengeteg barátot találtam, akik rengeteget segítettek és segítenek nekem. Ebben a közösségben úgy érzem, megtaláltam a helyemet.
Forrás: DUE Médiahálózat
Kapcsolódó cikkek
