Tegyük félre egy kicsit azt az anyákról pingált szentképet, amit a reklámok és magazinok rózsaszín vattacukros világából ismerünk, és keressünk valódi, hozzánk hasonló nőket! Mert sokan vagyunk, sokfélék: vannak köztünk tökéletességre törekvő, a gyermekükért minden áldozatra képes nők, bohókásak és művészlelkek, magányos bozótharcosként küzdő egyedülálló édesanyák, gyermekeiket elvesztő asszonyok; megszállottak és megfáradtak, és olyanok is, akik valósággal összeroppannak az anyasággal járó feladatok súlya alatt.
Mi pedig azokat a filmeket szeretjük, ahol ezek a hétköznapi, ismeretlen ismerősök köszönnek vissza ránk a filmvászonról, hibáikkal és emberi gyarlóságaikkal együtt. Popcornt elő!
Édesek és mostohák (1998)
Nem tudom megunni ezt a filmet, számomra az egyik legmegindítóbb történet az anyaságról, Julia Roberts és Susan Sarandon pedig negyed évszázad távlatában is lenyűgözőek együtt.
Az Édesek és mostohák az a sírva-nevetős alkotás, amihez tutira szükséged lesz egy százas papírzsepire, mégsem érzed azt, hogy giccsbe hajló Hollywood-i alkotást nézel.
A történet két nő küzdelmére fókuszál, amihez az exet alakító Ed Harris inkább csak statisztál. Persze ettől még őt is imádjuk.
Adott tehát egy középkorú nő, Jackie, aki hajdanán a férje támasza volt. Mára kissé megkopott az anyaszerepben, itt-ott megjelentek rajta a ráncok, nem annyira feszes és tökéletes, és történetünk kezdetén már le is cserélték egy sikeres, fiatal nőre, Isabelre, aki ráadásul fejébe vette, hogy szorosabbra fonná a viszonyt szerelme gyermekeivel. Ez utóbbi különösen fájó Jackie számára, ezért elszánt küzdelmet folytat az anyaság terén még sokféle bizonytalansággal küzdő vetélytársnőjével.
Nehéz és kiegyenlítetlen azonban a küzdelem egy olyan terepen, ahol az exfeleség a megtestesült eszményi anya szerepében tündököl, és minden alkalmat megragad, hogy ellenfelét kioktathassa, és hibáit az orra alá dörgölhesse. Mert hiszen hogyan is bízhatná gyerekeit egy olyan nőre, aki Pearl Jam koncertre akar vinni hétköznap egy tizenkét éves kislányt, és elhagy egy gondjára bízott kilencéves kisfiút, akit végül a rendőrök találnak meg az állatkertben?
A két különböző habitusú és igencsak eltérő nevelési elveket valló nő mégis kénytelen lesz megtalálni a közös hangot egy váratlan esemény miatt.
Az Édesek és mostohák számtalan megható pillanatban bővelkedik, de talán azok a záróképek találnak el a leginkább, amelyeken egy közös családi fotó erejéig Jackie és Isabel egymás mellett ülve néznek együtt bizakodóan a kamerába, és a jövőbe.
Spangol – Magamat sem értem (2004)
Mi történik akkor, ha egy angolul nem beszélő mexikói nő egy gazdag amerikai családhoz szegődik szobalányként?
Például egy James L. Brooks- vígjáték kerekedik belőle, ami bár alapvetően a bevándorlóléttel kapcsolatos nehézségekre, a kulturális-társadalmi és nyelvi különbségekre fókuszál, meglepő, már-már szokatlan módon mutat meg és állít egymással szembe háromféle anya-lánya kapcsolatot.
A film Flor (Paz Vega), egy fiatal, egyedülálló mexikói anya történetét meséli el, lánya, Cristiana (Shelbie Bruce) tolmácsolásában. Kettejük szoros, rendíthetetlen alapokon nyugvó és feltétel nélküli kapcsolata áll szemben az amerikai Bernice (Sarah Steele) és édesanyja, Deborah Clasky (Téa Leoni) kettősével, ami számtalan nehézséggel terhes.
A valaha sikeres, jelenleg épp identitásválságát élő, kissé hisztérikus Deborah férjétől (Adam Sandler) eltávolodva egy alkalmi kapcsolatban keres megnyugvást, és képtelen elfogadni azt, hogy lánya nem felel meg az elvárásainak. Ennek egyik legmegrendítőbb, szimbolikus jelenete, amikor egy 36-os méretű ruhával lepi meg az anyja figyelmére és szeretetére éhes kislányt, amit Flor – látva Bernice csalódottságát – megfelelő méretre igazít.
A családok közötti társadalmi és kulturális különbözőséget a szülői szereppel kapcsolatos ellentétes nézetek tovább feszítik, a történetet pedig extra fűszerként finomítja egy romantikus szál és Evelyn (Cloris Leachman), Deborah édesanyjának karaktere, aki diszkrét alkoholistaként igyekszik bölcs tanácsokkal ellátni célt tévesztett lányát. Kettejük kapcsolata adja a történet harmadik anya-lánya konfliktusát, ami jócskán telve van haraggal és feszültséggel.
A film szirupmentes, józan lezárása Cristiana fontos felismerésével zárul, amiben nemcsak édesanyja döntései, hanem kettejük kulturális gyökereinek fontossága is értelmet nyernek.
Anya a pácban (2009)
A film, amit csak úgy fogsz emlegetni, mint amiben Uma Thurman folyton rohan, pakol és bevásárol: hol egy szatyrokkal felaggatott kerékpáron rója az utcákat, hol gyermekével a hátán sprintel fel és le az emeleti lépcsősoron egy széttaposott tornacipőben, hol az autójában ülve próbálja túlélni a nagyvárosi őrületet.
Elizában tényleg van kurázsi: kissé szórakozott férjével (Anthony Edwards), két kisgyermekével és egy kutyával él egy aprócska New York-i ház sokadik emeletén, és folyamatos küzdelmet folytat a lépcsőkkel és a parkolóhelyekért harcoló szomszédokkal. Bár a nagyváros nem a legideálisabb terep két, óriási figyelmet igénylő kisgyermek neveléséhez, Eliza rendületlenül állja a sarat, és igyekszik tartani a lépést anyatársaival, akik épp ekkoriban kezdik birtokba venni az internet virtuális tereit, és árgus szemmel figyelik egymást az online világban is.
Lánya hatodik születésnapján – amit egy tökéletes zsúr szervezésével tölt –, azonban hirtelen összecsapnak a hullámok Eliza feje felett, és világossá válik számára, hogy teljesen magára maradt a gyereknevelés valamennyi nyűgével, miközben korábbi írói ambícióinak szép lassan búcsút intett az évek során.
Az „Anya a pácban” kedves és szerethető vígjáték a modern szülői lét kihívásairól egy korántsem tökéletes nővel, aki magával viszi a laptopját a játszótérre, hogy a blogját bütykölje, egyszer még a gyerekét is elfelejti bekötni a gyerekülésbe, és – ha a szükség törvényt bont –, a földön hagyja a kutyaszart.
Pieces of a Woman (2020)
Mundruczó Kornél filmje egy tragédiával végződő otthonszülésről és a trauma-keltette hullámverésről szól – mindezt gyönyörű képi világgal és két nagyon hangsúlyos szereplővel a filmvászonra álmodva.
A Pieces of a Woman zavarba ejtő alkotás, hiszen már önmagában is merész a tabunak számító témaválasztás, az intézményen kívüli szülés, amit ráadásul szinte testközelből élhetünk át az első húsz percben Vanessa Kirby fantasztikus játékának köszönhetően. Már a film elejétől kezdve szinte lélegzet-visszafojtva avatódunk be ennek a két embernek a legszemélyesebb misztériumába, és részesei leszünk az egyre növekvő feszültségnek. A bába mozdulatai, kurta mondatai, a nagy csöndek, a szülőkben növekvő bizonytalanság pedig előrevetítik, hogy a boldogság csak röpke pillanatig lesz jelen. A Pieces of a Woman azonban többre vállalkozik annál, hogy bemutassa egy anya legnagyobb tragédiáját, gyermekének elvesztését.
Martha férje – akit a meglehetősen ellentmondásos színész hírében álló Shia LaBoeuf alakít – ugyanis egy egészen más úton indul el a gyászfeldolgozásban, ami lassanként eltávolítja egymástól a házastársakat. Martha gyászát pedig még fájdalmasabbá teszi, hogy férje mellett édesanyja sem tudja tapintattal, megértően kezelni lánya viselkedését.
Elizabeth (Ellen Burstyn) a valósággal való szembesülést kéri számon a lányán újra és újra. Küzdelmet, a dolgok nevén nevezését, bírósági tárgyalást, bűnbakot akar – az ő gyászfeldolgozása egy transzgenerációs trauma (a háborúban átélt borzalmak) hegeit szedegeti fel, ami a film egyik legerőteljesebb jelenetében csúcsosodik ki, ahol egy fájdalmasan szép monológban idézi meg saját születését.
A Pieces of a Woman rendkívül érzékeny film, már-már elviselhetetlenül erős jelenetekkel, amiben elsősorban egy anya magányos gyászára fókuszálunk nézőként, és vele együtt oldódunk fel a kitavaszodó, az új élet reménységét elhozó záró képsorokban.
Beszélnünk kell Kevinről (2011)
Vajon a mi hibánk, ha gyermekünk egy nap pusztító vérengzésbe kezd az iskolájában, és önelégült mosollyal hagyja, hogy a rendőrök leteperjék? Megelőzhettük volna ezt a borzalmat?
Könnyű ezzel a filmmel tévútra menni, és a lehető legegyszerűbben interpretálni Eva (Tilda Swinton) és Kevin (Ezra Miller) kapcsolatát. Mert Eva valójában nem egy ellenszenves és visszataszító vegytiszta karakter, aki képtelen az anyaságra, és aki semmiféle érzelmet nem tud kimutatni a fia felé. Mint ahogy Kevin sem egy sátáni tömeggyilkos, aki eredendően rossz, és csak gyűlöletre képes.
A Lionel Shrivel regényéből készült – bár azt csak töredékekben felvillantó – „Beszélnünk kell Kevinről” című film a gyermekvállalással kapcsolatos ellentmondásos érzelmek zseniális bemutatása, ahol anya és fiában is megfogalmazódik a szörnyű gondolat, hogy mennyivel könnyebb lenne az élet a másik nélkül.
Eva belső vívódása, a lelkiismerete által kiszabott önbüntetése, amivel egy közösség verbális és fizikai inzultusának célpontjává válik, esendő emberré teszi a szemünkben. Mindeközben a múltból felbukkanó emlékek és történetszálak zavarba ejtő tükröt tartanak azoknak a nőknek is, akik hadilábon állnak az anyasággal, és folyton azt tapasztalják, hogy minden erőfeszítésük ellenére sem tudnak gyermekükhöz kapcsolódni.
Ám a kérdések, amelyeket alig hallhatóan, szinte csak suttogva merünk feltenni, miközben dobogó szívvel nézzük a filmet, nem eresztenek bennünket.
Mondhatjuk-e egy gyermekre, hogy velejéig gonosz, manipulatív és képtelen az együttérzésre? És vajon szerette-e Eva valaha is őszintén a fiát?
Az elveszett lány (2021)
„Az elveszett lány” Elena Ferrante „Nő a sötétben” című regényének adaptációja, és bizony érdemes lélekben megerősíteni magunkat, amikor lecsücsülünk Maggie Gyllenhaal filmje elé.
Ferrante egyik erőssége a női sorsok ábrázolása, és nincs ez másként ebben a filmben sem, mindezt azonban oly módon tálalva, hogy egyre kényelmetlenebbül érezhessük magunkat a látottaktól.
Lehet-e egy anya gonosz egy másik anya gyerekével?
Illik-e arról mesélni, hogy ketrecnek érezzük az anyaságot?
És milyen anya az, aki három évre magára hagyja a gyerekeit, és azt állítja, hogy ez volt élete legfantasztikusabb döntése?
„Gyereket nevelni súlyos felelősség” – hangzik el a film huszadik percében, és a következő másfél órában ennek a felelősségnek a legmélyebb bugyraiba fogunk leereszkedni.
A történet főszereplője Léda (Olivia Colman) egyetemi professzor, aki nyári szabadságát tölti a Jóni-tenger partján. A nyugalmas, szemlélődő elmélyedést azonban csakhamar felveri egy lármás nápolyi család, akinek a jelenléte nemcsak, hogy zavaró; de egyikőjük, Nina (Dakota Johnson) váratlan emlékképeket idéz meg a középkorú nőben saját anyaságáról, annak minden ellentmondásával és fájdalmas érzéseivel.
Leda ugyanis cseppet sem jó anya: türelmetlen és megüti a gyerekeit, kihajítja az ablakon kedvenc játékukat, dühödt kirohanásokat rendez, és magyarázat nélkül elhagyja őket, hogy szabadon élhessen. Mi pedig nézőként rettenetesen érezzük magunkat ettől a viselkedéstől (még akkor is, ha talán van, akinek nyomokban ismerős egyik másik hangulat), de Leda emberi hiányosságait még fájóbbá teszi a tény, hogy immár felnőtt lányaival sem sikerült maradéktalanul helyreállítani kapcsolatot.
A film legnagyobb erőssége, hogy zseniálisan bontja le az anyasággal kapcsolatos mítoszok legnagyobbikát, miszerint minden nő természeténél fogva gondoskodó és jó anya. Olivia Coleman pedig brilliánsan testesíti meg Léda ellentmondásos, sebezhető alakját ebben a lassan építkező, meditatív történetben.
Rossz anyák (2016)
Néha nincs olyan érzésed, hogy ha nem tartod a lépést a legújabb gyermeknevelési elvekkel, képtelen vagy glutén-, szója- és cukormentes biosütit sütni, akkor a gyereked egy Charles Manson lesz?
„Minimum egyszer egy nap a világ legrosszabb anyjának érzem magam” – mondja Amy (Mila Kunis), és ez a mondat sokunknak ismerős.
Amy – első pillanatra legalábbis úgy tűnik – remekbe szabott életet él két tökéletes gyerekével és férjével, csodás otthonában. Valójában azonban kétségbeesett villámként cikázik magas sarkújában a munkahelyi, iskolai és háztartási feladatok útvesztőjében. A főnöke egy tipikus követelőző, tenyérbemászó mitugrász, tojáshéjjal a fenekén, aki nem ismeri el a munkáját; önző és lusta férje pedig egy online macával csalja immár tíz hónapja. Amikor a túlbuzgó szülőkből álló SZMK-s gyűlésen a sütivásár minőségellenőri „rendőri egységébe” akarják kényszeríteni, Amy kiborul, és bedobja a törölközőt. Barátnőivel szövetkezve kezdetét veszi az anyák ámokfutása, amiben a koleszos életet megszégyenítő éktelen bulik, ivászat, őrült verdahajtás és nagy beszélgetések váltják egymást. De Amy ettől többet akar: kevesebb SZMK-gyűlést és sütivásárt, kevesebb házi feladatot és hatékony oktatási reformot tűz a zászlajára, amikor úgy dönt, gyökerestül alakítja át a szülői munkaközösséget, hogy a túlhajszolt és stresszes anyák végre levegőhöz juthassanak.
A film végére pedig kiderül, hogy a tökéletesnek tűnő életek is sok tökéletlenséget rejtenek, és az is világossá válik, hogy nem kell mindent a gyerekeink feneke alá tolnunk, mert – bármily hihetetlen – ők is képesek összeütni egy reggelit maguknak.
Kapcsolódó cikkek
