Mi marad meg a szülői bántásokból? Vekerdy Tamás válaszol
“Nem kellemes felidézni azt az időt, amikor jelentős önbizalomhiánnyal házasságra léptem és hamarosan anya lettem – írja egy olvasó. Így folytatja: Panelházban nőttem föl, sok kortársammal egyetemben, és nem egy nagy család védőszárnya alatt. Persze egy nagy család sem minden esetben ad biztonságot. Az biztos, hogy nekem nagyon hiányoztak a nagy beszélgetések, amelyek során a kérdéseimre legalább valamiféle választ kapok, vagy csak együtt tudunk töprengeni egy megértő anyával, apával vagy akár nagynénivel…
De ilyen beszélgetésekre soha nem került sor, a bennem élő kérdésekre választ nem kaptam. Ugyanúgy, ahogy sokan körülöttem sem kaptak. Mondhatnám: bizonytalanságok erdejében nőttem föl. Tudom, vannak nálam sokkal rosszabb sorsúak is, akikből szintén anyák lettek… De én nagyon magamra hagyatottnak éreztem magam, bár házasságban éltem, és a gyerekeimmel töltött hétköznapokban (mondhatnám: magányos hétköznapokban) szép lassan összeomlottam. Olyanok ellen fordult időnként kirobbanó, tehetetlen dühöm, akik nem tudták megvédeni magukat, a gyerekeim ellen! Összefügg ez azzal is, hogy akkor még (amikor kicsi gyerekeimmel otthon voltam), nem tudtam a sarkamra állni, és kiállni a határaim védelmében. (Most már tudok, hála istennek.)
Többször is bántottam a gyerekeimet, szóval és tettel, és amikor más anyákkal őszintén beszélgettem, kiderült, hogy ők is tettek súlyos dolgokat gyerekeikkel. Pedig: mi szeretjük őket! De nem volt körülöttünk egy védőburok, ami mögött mi is biztonságban éreztük volna magunkat! Mert szerintem mindig az anyákat kellene először megnyugtatni.
Mi marad meg ezekből? Ezekből a bántásokból, ezekből a sérelmekből, hogyan fogják ezek befolyásolni gyerekeink életútját? Megbocsátanak nekünk? Mióta kicsit nagyobbak, nyugodtabb a helyzet, és én is erősebben védem a család más tagjaival szemben az “érdekeimet”. Ezért sokan neheztelnek rám, de én nyugodtabb vagyok. Most úgy tűnik, gyerekeink rendben vannak, játszanak, olvasnak, mesélnek, és elég jól tanulnak, bár az iskolában vannak problémáik a -szigorúbb és -igazságtalanabb (ők mondják így) tanító nénikkel. De néha eszembe jutnak a harcaink, és ilyenkor fojtogat a sírás, és nem merem őket megkérdezni, hogy meg tudtak-e, meg tudnak-e bocsátani?”
Vekerdy Tamás válasza
Talán nem is tudnának a kérdésére felelni. A gyerekek kiskorukban hajlamosak rá, hogy a nekik fontos, hozzájuk a mindennapokban közelálló személyeket, elsősorban az anyjukat “kettősen” lássák. Egyrészt, mint biztos támaszt, mint “tündért”, mint “jó anyát”; másrészt, ha ez a jó anya hirtelen rájuk kiált vagy a fenekükre csap – vagy felkapja és kiragadja őket a játékból, amit nem akarnak (nem tudnak) otthagyni, bár itt a lefekvés vagy a vacsora ideje -, mint “boszorkányt”. Így hát lehet, hogy a “bántások” idején boszorkányt látnak, de már a következő pillanatokban vagy percekben újra fordulhat a kép; hiszen nagyon nagy szükségük van a nekik biztonságot adó, az őket szerető, a körülöttük mindig jó megoldásokat varázsoló tündérre, a velük élő anyára.
Igen, amit leír, nem csak a maga gondja, és a megtett út, amit felvázol, sok fiatal anyánál követhető nyomon. Gyakori a bemenekülés a házasságba, a túl korai, vagy nem éppen megfontolt házasságba – mert ez: menekülés hazulról. És míg egyre nő a házasság nélkül, szabadon együtt élők száma, a korai házasságkötésekben mintha egyre gyakrabban bukkanna fel ez az indíték. Ráadásul: ezekben a korai házasságokban, melyek leggyakrabban egykorúak házasságai, a nők érettebbek a társas együttélésre és a gyerek vállalására, mint a férfiak. Ez aztán további konfliktusok forrása.
Az anya magára hagyottnak érzi magát gyerekével vagy gyerekeivel, a fiatal férj nem érti, hogy miért lenne segítségre szükség, hiszen “nem csinálsz semmit, csak a gyerekkel vagy itthon”… Erről már sokszor beszéltünk, hogy milyen nagy teher lehet akár egy gyerek is ebben a “modern”, izolált helyzetben.
De amit leír, a felismerés, a változás, amin átment, biztató és a jövőre is jót jósoló én-erőre vall. Igen, szükség van rá, hogy az anya a sarkára álljon családja felnőtt tagjaival szemben, és kiálljon határai védelmében, ahogy írja. Helyes, hogy védi az érdekeit, és tudnia kell – és a család minden más tagjának tudnia kellene! -, hogy saját érdekeit védve az anya gyerekeinek érdekét is védelmezi, mert nekik van igazán nagy szükségük egy nyugodt és pihent anyára, aki időnként meg is tud szabadulni tőlük, hogy “meglegyen”, mint önálló, nem szétcincált, egész személyiség.
Lehetőség a beszélgetésekre (amelyek nem célra irányítottak, nem “nevelőek”, nem kioktatnak – vagy akárcsak oktatnak), igen, ez nagyon fontos a gyerekeknek. Jól érezte gyerekkorában. És minél nagyobbak a gyerekek, annál inkább. Másfelől: nem hiszem, hogy volna olyan család, ahol ne esne hangos szó, vagy ne csattanna el egy-egy fenékre csapás, miközben tudjuk, hogy ez mindig a szülő, a nevelő kudarca, és kerülendő. Ha a szülő a szerint él, amire maga is törekszik, akkor a gyerekek sok mindent ki tudnak heverni, legfeljebb majd nekik is küzdeniük kell önmagukkal, ha nekik lesz gyerekük, bár százszor elhatározták, hogy “én soha nem fogok úgy ordítozni a gyerekemmel, mint velem az anyám”. De bízzunk benne, hogy nemcsak ez a minta tér vissza nehezen leküzdhetően, hanem az önnevelés, a magamon változtatás igénye is, amire szintén magától kaptak példát. (Most még előbukkanhatnak a megmaradt feszültségek abban is, hogy kevésbé diplomatikusan tudják tolerálni a szigorúbb vagy igazságtalanabb tanító nénik “támadásait”.)
A mese, később a minden esti felolvasás – egészen tíz-tizenkét éves korig, esetleg még tovább! – mindennapos vigasztalás és terápia az ilyen sérelmekre is.
Forrás: Vekerdy Tamás: A szülő kérdez, a pszichológus válaszol 2.
Kapcsolódó cikkeink gyereknevelés témában:
- Miért stresszesebbek az anyák a gyermeknevelésben?
- Mitől lesz magabiztos a gyerek? Vekerdy válaszol
- Ne felejtsd el: a gyerek is ember!
Kapcsolódó cikkek
