Az első gyerekünk születését követően a saját születésnapunkról szinte önként és dalolva lemondtunk. Nem is volt ez akkora lemondás, hiszen a saját születésünkre sokkal kevésbé emlékszünk, mint a gyerekünkére, nem igaz? Akkor meg mit ünnepeljük magunkat egy olyan napon, ami igazából az anya érdeme? Így lett a gyerekeink születésnapja minden évben az a nap, ami más, mint a többi. Amikor másképp kel fel reggel a Nap, és másként jár a Hold – tudjuk.
A Télapó zsákjának terhét is átvette a vállunk, de ha kell, akkor filigrán fogtündérek vagy ajándékot hozó, négylábú tapsifülesek vagyunk. De mi a helyzet a karácsonnyal? Le kell-e mondani édesanyaként ennek az ünnepnek a mesebeli hangulatáról?
Már november környékén kezdetét veszi az őrület. Először csak mémek formájában. Az ember egyik napról a másikra egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy a különböző közösségimédia-felületek algoritmusai elkezdik ontani a tartalmat, miszerint most jön az az időszak, amikor mi, édesanyák minden kétséget kizáróan összeroppanunk majd a teher alatt, amit a közelgő ünnepek tartogatnak számunkra. A megfogalmazásból világosan kiderül: az, hogy össze fogunk roppanni egy íratlan, mégis kőbe vésett szabály. Mert aki nem fog, az valamit biztosan rosszul csinál. Ha egyszer hátradőlnénk, és a november elejétől december közepéig tartó időszakban csak azt figyelnénk, mit csinálnak mások, hamar észrevennénk, hogy az ünnepi készülődés helyett valami veszélyes szerencsejátékot űznek. Évről-évre emelik a tétet. Ha épp nyerésre állnának az elvégzendő teendőkkel szemben, gyorsan beiktatnak még egy-két olyan kört, amelyekből aztán logikusan következik, hogy a végén úgyis a ház (az élet) viszi a felhalmozott nyereményt. Nem jöhetünk ki győztesen. Mert most már nemcsak adventi készülődés van, most már apró manók csínytevései tartják izgalomban az otthonunkat. De az adventi koszorút sem csakúgy megvesszük a kedvenc virágárusunktól, hanem mi magunk készítjük el. Ráadásul minden évben újat, mert az előző évit ugye überelni kell. Az igazi kispályások vesznek csak készen bejglit. A nehézsúlyú, haladó szintű karácsonyi hangulatcsinálók már novemberben kikísérletezik, hogy a végtelen számú recept közül melyik lesz az, amelyik biztosan nem kel túl, és éppen ezért nem reped meg, hogy aztán Szenteste az ezüsttálcán szervírozva nehogy tündöklés helyett a bukásukat hirdesse.
Hiszen a repedés a kudarc szimbóluma. Ezt már korábban, a terhességünk során megtanulhattuk volna, amikor megjelent az első ilyen a hasunkon. De, ha már így alakult, a bejglin nem eshet ekkora szégyenfolt! A bejgli nem repedhet, Isten minket úgy segéljen!
Aztán ott van még a mézeskalács, természetesen az is házi. Amely a nyelvünkre helyezve omlós és puha állagú, a fűszerek harmóniája pedig olyan, mint egy tökéletesen megkomponált szimfónia. És ne feledkezzünk meg a tökéletes műgonddal összeállított menüsorról sem, ami figyelembe veszi mindenki ételérzékenységét, életkorát és a bolygónk sorsát is. Ha már a különböző fogások megtervezésével és begyakorolásával végeztünk, akkor ott van még az ünnepi szett, amely mindenki esetében egyedien hangsúlyozza az adott családtag személyiségét, de mégis egy tökéletes egységet alkot majd azon a bizonyos családi fotón a tökéletesen feldíszített (de nem túl hivalkodó) karácsonyfa előtt. Gyertyák, abroszok, ajtókopogtatók, csak a nevükben ronda karácsonyi pulcsik és éjszakára egyenpizsamák. És persze az ajándékok. Amiknek a beszerzése közben legalább olyan idegesek leszünk, hogy biztosan ledobunk néhány kilót. Amit aztán vissza lehet zabálni a három napos ‚hozzánk jönnek, aztán mi megyünk, hogy pukkadásig tömjük magunkat‘ mottójú, úgynevezett családi események során. És így a végén a mérleg pontosan ugyanannyit mutat majd, mint amennyit december 23-án mutatott.
A kérdés csak az, hogy ebből a sok mindenből mi az, ami nekünk igazán fontos?
Mi az, amit magunktól is így csinálnánk, ha mondjuk nem látnánk, hogy a szomszéd ablakában már november végén táncoló mikulás integet a gondosan megépített jászolban szendergő Jézuskának?
Mennyit bírunk és mennyit kell ahhoz kibírnunk, hogy a karácsony tényleg varázslatos legyen, de mi se pusztuljunk bele az áldott és békés ünnepbe?
A kérdés persze költői. Hiszen egy anya mindent kibír. Erre az első számú bizonyíték az szokott lenni, hogy korábban világra hozott egy vagy több gyereket. És ez ad egy olyasfajta önbizalmat, ami bizonyos helyzetekben hajlamos azt sugallni, hogy ahhoz képest minden más smafu. Bizonyos értelemben ez igaz is, csak míg a terhesség szükségszerű velejárója a szülés, a szülésnek pedig a szenvedés, addig az ünnepi készülődésnek korántsem kellene szenvedéssel járnia. De nekünk anyáknak jogunk van-e nem szenvedni? Jogunk van-e hozzájutni valami varázslatoshoz anélkül, hogy majd belehalnánk? Lehetséges-e úgy megérkezni az ünnepi vacsoraasztalhoz, hogy közben nem azt képzeljük magunk elé: éppen az ágyunkban fekszünk, és csak alszunk három napot egyvégtében? Ez a kérdés már korántsem költői, és a válasz egyértelműen az, hogy: NANÁ.
Karácsonykor szerencsés esetben az ember arra készül, hogy azokkal legyen, akiket a legjobban szeret. Ennek ellenére az ünnepet megelőző cselekménysorunk minden egyes mozzanata olyan, mintha legalábbis a Broadway-en készülnénk előadni egy kilencven perces monodrámát.
Nézzük meg mi történik a karácsonnyal, ha kivesszük belőle a stresszt, a feladatáradatot és a meghajszoltságot? Semmi. Attól még lehet meghitt, áldott és békés az ünnep, hogy nem fizettünk érte emberáldozattal. Talán könnyebb onnan megfogni a dolgot, hogy megpróbálunk visszaemlékezni arra; gyerekkorunkban milyen volt az ünnep. Az emlékeink között kotorászva egészen biztosan nem fogjuk megtalálni, hogy mit kaptunk kiskorunkban karácsonyra. Ha mégis, akkor maximum egy, vagy két dolog fog az eszünkbe jutni a kismillióból. Ráadásul a mi gyerekkorunkban sokkal szűkösebb mértékben álltak rendelkezésre tárgyak, mint most. Valahogy manapság nem akkora kunszt egy távirányítós kisautó vagy egy Barbie baba. Tovább keresgélve az emlékek között megtaláljuk azt az ízt, azt az illatot, azt a hangulatot, ami tulajdonképpen az egészből megmaradt. És ez a lényeg! A mi gyerekeinknek sem az fog megmaradni, hogy mit hozott a Jézuska, hanem az, hogy milyen hangulatban telt az ünnep. Az, hogy mennyit játszottunk velük, leült-e együtt a család, figyeltek-e egymásra a családtagok. A rossz hírem az, hogy a bejgli íze valóban egy életen át elkísér bennünket. A papírízű, szétporló, avas bejglié, amit valamelyik boltban lehet beszerezni az utolsó pillanatban. És a házi bejglié, amit az ember vagy megsüt és közben szentségel, és önmagát kifigurázva potyognak a könnyei a nevetéstől, hogy olyan tudományosan közelíti meg a projektet, mintha legalábbis az mRNS vakcinát találta volna fel a sütési procedőra közepette. Vagy megrendeli időben egy cukrászdából, ahol pont olyat sütnek, mintha csak otthon készült volna. Az együtt étkezés számít. Aminek a legfinomabb fűszere az, hogy közben mindenki figyel a másikra. Hogy nem kell másnap korán kelni. Hogy nem kell a munkára és a tanulásra gondolni. Hogy abban a pillanatban tényleg lehet felszabadultnak lenni. Ez a pillanat MOST van. Amikor nem ér számot vetni arról, hogy mit lehetett volna még. Hogy hogyan lehetett volna mindezt fokozni. Most az átélésnek van itt az ideje. Az emlékek keletkezésének, majd tartós tárba helyezésének. Annak, hogy megmutassuk: az igazán fontos és szép dolgok közül tulajdonképpen már mindent teljesítettünk akkor, amikor kiléptünk az online térből, hogy végre a számunkra legfontosabbakra (köztük magunkra) figyeljünk. Hogy az ünnep arról szóljon, amiről a szürke hétköznapoknak is kellene: itt vagyunk egymásnak, úgy igazán.
Kapcsolódó cikkek
