2011 novembere volt, Diával, a feleségemmel az első gyermekünket vártuk. A huszonkilencedik hétben volt, és készültünk a szokásos ellenőrzésre. Nem volt semmi gond, teljesen nyugodtan mentünk a rendelőbe, gondoltuk, fél óra alatt túl leszünk a rutinellenőrzésen, és utána még kirándulunk egyet. A vizsgálat közben egyszer csak azt mondta az orvos, hogy baj van, azonnal menjünk fel Budapestre, a II-es női klinikára.
Teljesen lefagytunk, egyáltalán nem értettük a helyzetet. Dia sírógörcsöt kapott, én meg, mint egy robot, csak követtem a parancsot. Beültünk a kocsiba, és máris indultunk. Ahogy odaértünk, ráraktak egy monitort és nézték a picit. Kiderült, hogy a köldökzsinórban nem volt megfelelő az áramlás. Mondták, hogy lehet, hogy meg kell császározni, és azt is, hogy olyan 750 gramm körül van.
Mi kértük, hogy valahogy próbálják meg bent tartani, megteszünk bármit, csak maradjon még a pocakban. Muszáj nőnie, hiszen olyan apró még. Akkor Dia kapott tüdőérlelő injekciót, ezután úgy tűnt, minden rendben van. Engem haza is küldtek, mondván, ma már úgysem lesz semmi.
Árpád, az édesapa – fotó: magánarchívum
Mivel Kiskunlacházán lakunk, eltartott egy darabig a hazafelé vezető út. Épp, amikor elértem az M0-ás és az 51-es út kereszteződéséhez, jött az újabb hidegzuhany. Hívott a feleségem, hogy most tolják be a műtőbe.
A hirtelen sokk után megfordultam és rohantam vissza a kórházba. Mire beértem, már túl is voltak a műtéten. Pont akkor tolták ki őket, először a babát, aztán a feleségemet. Diával tudtam néhány szót váltani, még ő nyugtatott, hogy a körülményekhez képest minden rendben van. Az orvos mondta, hogy nem is 750, hanem csak 650 gramm lett a baba és akkor nézhetem meg, ha ”elkészültek vele”.
Ott álltam a kórterem ajtaja előtt, hallottam azt a sípoló hangot, ami néha bizonyos időközönként, máskor folyamatosan sípolt. Minden elképzelhető forgatókönyv lejátszódott a fejemben. Meghalt? Újraélesztették? Mi van, mi történik?! Senki nem szólt hozzám, ott álltam egyedül a félelmeimmel.
Elképzelni sem tudtam, hogy mi vár rám, ha kinyílik az ajtó, mit mond majd az orvos. Nem is tudom… akkor azt éreztem, hogy bármit megteszek, csak ne haljon meg! Végre kinyílt az ajtó, beléptem. Azok a fények, a hangok, a sürgő-forgó ápolók… Rögtön azt kérdeztem, hogy mi volt ez a sípolás, valaki meghalt? Mire érkezett a válasz, a lehető legnagyobb nyugalommal, hogy „jaj, dehogy, csak néha begerjednek ezek a készülékek, és akkor egy pillanatra kikapcsoljuk őket.” Hát, hogy mondjam… az átéltek után, miközben minden egyes sípszónál levert a víz, egyszerűen csak próbáltam lenyugodni.
Eljött a pillanat, hogy végre megnézhettem Leilát. És akkor, ki tudja aznap hányadszor, ismét megfordult velem a világ. Ilyet még soha nem láttam, elképzelhetetlenül pici volt. Odaraktam az inkubátor elé a kezemet, és az egész gyerek akkora volt, mint a tenyerem. Mondták, hogy lehet hozzá beszélni, hogy be is nyúlhatok hozzá, csak óvatosan, nehogy kihűljön az inkubátor. Jött a kézmosás, kézfertőtlenítés, próbáltam beszélni hozzá, megsimizni a hátát, megfogni a kis kezét. De csak egy ujjbeggyel lehetett a hátához érni, annyira apró és törékeny volt.
Aztán beszéltem az orvossal, aki világosan elmondta, hogy az ilyen pici súllyal született babák nagy részének kilyukadnak a belei,és azért halnak meg, vagy agyvérzést kapnak és azért. Elmondott körülbelül még öt-hat szörnyűséget, amiknek a lényege az volt, hogy az ilyen kisbabák általában meghalnak. Ritka az, amelyik túléli, és még ritkább az, amelyik egészséges lesz. Aztán még azt is mondta, hogy az első huszonnégy óra a legkritikusabb. Ekkor félve megkérdeztem, hogy esetleg valami pozitívumot nem tudna-e mondani, gyorsan jött a válasz, hogy egyelőre nem, esetleg holnap… majd meglátjuk!
Másnap megint kérdeztem a dokit, hogy mi a helyzet. A válasz csak annyi volt, hogy az első negyvennyolc óra nagyon kritikus, aztán az első hetvenkettő, a harmadik nap után pedig az első két hétre mondta ugyanezt. S bár ez a fajta bizonytalanság nem tesz jót az ember lelkének, mégis, ahogy Leilát napról-napra látogattuk, valahogy egyre jobban éreztük, hogy minden rendben lesz.
Kár lenne tagadni, a feleségem és én is összetörtünk a történtek miatt. De szerencsére elég erősek voltunk ahhoz, hogy egymást támogatva hamar felálljunk, és tegyük a dolgunkat. Ő bizonyos dolgokat sokkal jobban értett, és jobban is kezelt, én sokszor azzal tudtam a legtöbbet segíteni, hogy éreztettem: teljes vállszélességgel mellettük állok.
A munka mellett napi szinten jártam be a kórházba. Ha csak tehettük, együtt mentünk be Leilához. Sokat beszéltünk hozzá, igyekeztük simogatni, mutatni, hogy ott vagyunk, és szeretjük. Azokban az időkben alakult ki közöttünk az a szövetség, ami miatt biztosan tudom, hogy bármire képesek vagyunk együtt.
Leila november 5-én született, és nagyon szerettük volna hazavinni karácsonyra, de két kiló alatt nem adják ki, és ő sajnos addigra még nem érte el ezt a súlyt. Ráadásul időközben, ahogy kikerült az intenzív osztályról, átszállították a Péterfybe, ahova Diának már nem kellett befeküdnie, csak napközben látogathatta. A környezetváltozás sok szempontból jót tett neki, de a gyarapodása megtorpant. Valamikor januárban érte el a 2000 grammot. Tél volt, megvettük a legkisebb anorákot, de abban is eltűnt.
Otthon folyamatosan figyeltük, hogy lélegzik-e, jól van-e. Az első pár nap nehéz volt, mert féltünk, nehogy rosszul csináljunk valamit. Elvittük Dévény tornára, mert az izmai letapadtak a sok inkubátorban töltött idő miatt. Aztán ahogy láttuk, hogy rendesen eszik, jól alszik, reagál a világra és pont úgy viselkedik, ahogy egy egészséges kisbaba, mi is megnyugodtunk. Tudtuk, hogy jó úton haladunk!
Néhány év elteltével szerettünk volna még gyereket, de azért féltünk is kicsit. Elmentünk egy specialistához, hogy meg tudjuk előzni a koraszülést. Ő meg is nyugtatott minket, hogy attól, hogy az első koraszülött volt, még nem biztos, hogy a második is az lesz. Dia kapott vérhigító injekciót meg mindenféle gyógyszereket, de a baba így is korábban jött, még korábban, mint Leila.
Lívia 400 grammal született, de csodaszámba ment! Az APGAR értéke kifejezetten magas volt, és pici súlya ellenére teljesen egészséges. Néhány nap elteltével csodájára jártak az orvosok. Igaz, hogy majdnem négy hónapot töltött kórházban, mielőtt hazavihettük volna, ez már nem volt olyan megrázó élmény, mint az első lányunkkal.
Majd’ hat év elteltével ismét teherbe esett a feleségem. Akkor az alapfélelmeinken túl egy újabb nehézséggel kellett megbirkóznunk. Már javában tombolt a COVID, és volt, hogy a két lánnyal együtt vittük ellenőrzésre a feleségemet, de minket be sem engedtek a vizsgálatokra.
Szinte menetrendszerűen Hanna is korábban érkezett, szerencsére egészségesen. Ekkor már mondhatni rutinosan álltunk a helyzet elé. Az volt a terv, hogy egy megbeszélt időpontban átszállítják majd a Péterfybe, ami ugye azért volt fontos, mert messze laktunk, tehát nem tudtunk odaérni pár perc alatt, de azt azért szerettük volna látni, hogy hova kerül a lányunk. Persze mindez nem számított. Egyszer csak csörgött a telefon, hogy most viszik a gyereket. Másnap rohantunk be, mindenkinek magyaráztuk, hogy tegnap hozták ide a kislányt. Egy hónap elteltével közölték, hogy átviszik a Madarász utcai gyerekklinikára.
Akkor teljesen kikészültünk. Megkérdeztük, hogy nem szállíthatnák-e a Dél-Pestibe, hiszen ott is van koraszülött osztály, és közelebb lennénk hozzá. Persze nem lehetett, és ami a legrosszabb volt, hogy engem oda már be sem engedtek. Hanna több mint egy hónapot töltött abban a kórházban, és én egyszer sem láthattam. Maradtak a fotók, videók, amiket Dia készített róla, ez egy rettenetesen szörnyű időszak volt.
Hannának szépen nyomon követhető volt a fejlődése, ki is számoltuk, hogy úgy egy hét múlva eléri a két kilót, és akkor haza is vihetjük, ezt az egyik dokival meg is beszéltük. Mindent elintéztem, szabadságot vettem ki, de közben a kórház valamelyik orvosa a hétvégén lecserélte a tápszerét, és a kislányunknak egész hétvégén ment a hasa. A feleségem már szombaton jelezte az ápolónőnek, hogy nem jó ez a tápszer. Ám, ha a doki nincs bent, az ápoló nem válthat az engedélye nélkül, így nem is érte el a tervezett időpontra a két kilót. 1960 gramm volt, de mi mindenképp haza akartuk vinni. Az orvos azt mondta, hogy nem vihetjük, mert a törvényi előírás a 2000 gramm. Hosszan magyaráztuk neki, hogy tudjuk, mire vállalkozunk, mert ő már a harmadik koraszülött lányunk.
Bizonygattuk, hogy tudunk rá vigyázni, és a COVID miatt a kórháznak is biztonságosabb lenne, ha a feleségemnek nem kéne még napokig bejárnia az utcáról, hiszen naponta kétszer teszi meg a Kiskunlacháza – Budapest távolságot tömegközlekedéssel. De az orvos hajthatatlan volt. Ekkor végső aduként bedobtuk, hogy elhozzuk saját felelősségre.
Erre már nem tudott nemet mondani, csak azt, hogy rendben, de akkor ki kell hívnia a rendőrséget és a gyámhatósági hivatalt. Ugyan nem értettük, hogy miért, de mondtuk, hogy hívja. Végül megérkezett mindenki, a rendőrök is megpróbáltak rábeszélni, hogy tartsuk még bent a gyereket, de mi nem engedtünk a tervünkből. Végül felvettek egy jegyzőkönyvet, és elengedtek minket. Így 2020 karácsonyán végre együtt lehetett a család, és azóta is boldogságban, egészségben élünk mind az öten.
Nyitóképünk illusztráció.
A Koraszülöttekért Országos Egyesület (KORE) tizenhat éve segíti, támogatja, biztatja a koraszülötteket nevelő családokat sorstársi közösségként ismeretterjesztő tartalommal, gyakorlati segítséggel, jó szóval – emellett a kapcsolódó területeken működő osztályokkal, egészségügyi dolgozókkal is kapcsolatban állnak. Ismerd meg a tevékenységüket IDE kattintva!
Kapcsolódó cikkek
