“Ha minden gyerekemmel tartanám a kapcsolatot, mégis mire maradna időm?!”
Lívia mesél:
Az én kislányom nyolcéves, és az apja – ha nevezhetem így egyáltalán – soha, egyetlen percre se volt jelen az életében. Már külön élt, és új párja volt, amikor a lányom egy hónapos korában – hat év házasság után – elváltunk. A bíróságon még nagy volt a mellénye: ragaszkodik minden hétvégéhez és az összes ünnep feléhez. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy huszonötezer gyerektartást vállal, mert ennek úgyis a többszörösét fogja kifizetni az ő drága kislányára, amikor majd nála lesz napokat, heteket. Ma már tudom, hogy iszonyúan naiv voltam, hogy minden szavát elhittem, hiszen akkoriban még magamat hibáztattam azért, hogy elhagyott minket és mást választott. Elfogadtam, amit mondott, de fél évvel később felszívódott úgy, hogy egyetlen egyszer se találkozott a gyerekével. Most annyit tudok, hogy Németországban él, egy magyar vállalkozónak dolgozik az építőiparban – tőle vonják a gyerektartás összegét, azóta is azt a jelentős 25 ezer forintot, ami ma már a gyerek iskolai ebédpénzét is alig fedezi, nemhogy az egyéb költségeit.
A gyereknek csak én vagyok. A szüleim meghaltak, az úgynevezett apjának a szülei – az ország másik végében – nem érdeklődnek iránta. A kislányom mindennél jobban ragaszkodik hozzám. Szabályosan szorong, ha nem vagyok a közelében – alighanem tudat alatt retteg, hogy engem is elveszíthet, és akkor egyedül marad a nagyvilágban. Hiába másodikos nagylány már, Szofi nem alszik ott kis pajtásoknál pizsipartin, nem megy el az ott alvós osztálykirándulásra. Velem hajlandó csak menni bárhova is, mintha bölcsődés volna. Ez a helyzet számomra se egyszerű: gyakorlatilag nincs életem a gyereken túl. Nem tudok barátnőkkel kikapcsolódni, egy-két napra egyedül relaxálni vagy akár ismerkedni… milyen randi az, ahol már az első találkozáson is ott van a gyerek? Bár kötve hiszem, hogy a történtek után újra tudnék bízni bárkiben is…
Üzentem az apjának, hogy nagyszerű volna, ha felvenné a kapcsolatot a kislányával, aki – ahogy egyre növekszik – egyre inkább kíváncsi rá. Ez volt az az időszak, amikor másfél-kétévesen minden férfihoz szaladt, hogy apa, apa. Amikor megtudta, hogy Zoltánnak hívják az apját, minden Zoltán nevű férfitól megkérdezte: te vagy az apukám? Szívfájdító volt: nem kértem tőle pénzt, csak hogy találkozzanak. Kikelt magából: “mit gondolsz, ha minden gyerekemmel tartanám a kapcsolatot, mire lenne időm?!” Akkor tudtam meg, hogy az új párjától, akiért engem elhagyott, szintén született egy gyereke, de mióta őt elhagyta, azzal a kisfiúval se találkozik. Azt már kész csomagként kaptam, hogy az első nejétől két felnőtt fia volt, amikor összejöttünk: ők már önálló életet éltek külföldön, nem volt gyanús, hogy nem igazán járnak össze. Ma már tudom, ez hiba volt: amelyik szülő az új párja mellett megfeledkezik a gyerekeiről, az a ti közös gyereketekkel se lesz figyelmesebb.
Mára elengedtem, hogy Szofi és a férfi, akitől született, találkozzanak, megismerjék egymást. Elég volna, ha ahhoz segítséget kapnék, hogy fel tudjam nevelni. Albérletben élünk, rengeteg a kiadásunk… Szofi szorong, tikkel, jó volna szakemberhez is elvinni, de arra már nem marad pénz. Amikor a covid alatt kirúgtak a munkahelyemről, és bezárt az óvoda, rengeteg tartozást halmoztam fel: ezeket még nem fizettem vissza, így a fizetés, amiből élünk, alig elég a túléléshez. Ha volnának nagyszülők, akik segítenek, könnyebb volna… de így elindulni se tudok, hogy az exemet felkutassuk, és gyerek valós szükségleteire elegendő gyerektartást kérjek. Akárhogy is, a mindennapokban rengeteg erőt ad, hogy a kislányommal nagyon szoros a kapcsolatunk, és mindig egymás mellett állunk. Ezt az egyet soha semmiért nem adnám…
Nem az én vérem, mégis az én gyerekem
Illusztráció: Getty
Bence története:
Tizenkilenc évesek voltunk, amikor az exemmel találkoztunk. Két elhanyagolt gyerek a felnőttkor küszöbén, igazi lázadók voltunk: ittunk, buliztunk. Nagy szerelem volt. Huszonkét évesek voltunk, amikor a kislányunk megszületett. Ahogy láttam azt a kicsike, törékeny babát, bennem minden megváltozott: egyre kevésbé vágytam a korábbi életemre. Szépen lassan letettem az italt, a bulikat, a haverokat… csakhogy az exem ekkor mélyedt csak bele igazán. Azt hiszem, ő megijedt a felelősségtől, és szinte menekült a szerekbe. Egyre kevésbé tudtam közösséget vállalni azzal az életmóddal, amit folytatott. Végül mégis ő volt az, aki kitette a szűröm: idegesítette, hogy nem az a vagány – fordítok – felelőtlen – srác voltam, akit megismert, és aki minden buliban benne van. Számára normális volt, hogy eltűnt egy hétre, én meg egyedül menedzseltem a lányunk dolgait. A sok közösen töltött időt Lilivel viszont egyáltalán nem bántam. Imádtunk együtt lenni.
Szóval kidobott az exem. Megkezdődött a harc a gyerekért: ő magának akarta, én viszont tudtam, hogy nem hogy nem gondoskodik róla, de még el is hanyagolja: veszélyben van mellette a gyerek, amikor épp egy piás-drogos szeánsz után lábadozik. Azt hittem, az életmódjával nyert ügyem van a bíróságon, de akkor jött a feketeleves: az exem közölte, hogy a hatéves lányunk nem is tőlem van. A DNS-teszt igazolta az állítását. Kiderült, hogy a biológiai apja valahol Németországban dolgozik, és egyáltalán nem érdekli a gyerek. Nem is voltak soha egy pár, egy kaland volt az egész. Ott álltam leforrázva. Tehát az imádott kislányom, akit születéstől fogva szeretek, akit altatok minden este, ha kell, felkelek hozzá, ápolom, ha beteg… az életem központja, a mindenem… nem is az én gyerekem. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Depresszióba estem.
Ekkoriban az exem még ott lakott nálam a kicsivel, de egyik pénteken egyszerűen eltűnt. A kislánnyal már úgy jöttünk haza az óvodából, hogy csak egy levél várt tőle: el kellett mennie, minden jót kíván. Egy év telt el, azóta nem adott magáról hírt, a telefonszámát is megváltoztatta. Azt beszélik, a testét árulja valahol Hollandiában. A saját anyja és apja – akikkel korábban se volt túl fényes a viszonya – se tud semmit arról, mi lehet vele. Teljesen felszívódott. A kislány ideiglenes gyámja a nagymama lett: ő azonban még aktív életet él, és ahogyan annak idején a lányával is keveset törődött, úgy az unokáját se látja el az alapvető szükségleteken túl. Könnyebbség neki, hogy én besegítek: mondjuk ki nyíltan, a kislány gyakorlatilag velem él. Öt perc sétára lakunk az iskolájától, míg ők sokkal messzebb falun, így a praktikum is azt kívánja, hogy velem legyen a gyerek, a megszokott környezetében.
Csakhogy van egy nagy baj: hivatalosan semmi közöm nincs hozzá. Hiába a hercegnőm, a mindenem, a babám, és én hiába vagyok az ő egyetlen mackóapukája, a vérség az, ami számít. Egyelőre az anyja se mondott le róla, így aztán esélyem sem volna örökbe fogadni. Egy egyedülálló férfi amúgy sem számít ideális örökbefogadó szülőnek… Amikor kiderül, hogy a velem élő hatéves kislánynak se vér szerinti, se nevelő-, se örökbefogadó apja nem vagyok, sokan furcsán néznek rám. Mintha valami beteg, pedofil szörnyeteg volnék, aki ki tudja, milyen céllal költöztetett magához egy idegen gyereket. Egy dolog vigasztal: az, hogy Lili számára én vagyok a biztos pont. És amikor a nyakamba ugrik, átölel, és azt mondja: apa!… akkor minden nehézséget elfelejtek.
Képeink illusztrációk, nem a történetek valós szereplőit ábrázolják.
Kapcsolódó cikkek
