Először is, semmi baj nincs azzal, ha valaki úgy dönt, hogy nem akar gyereket. Sőt: kimondottan becsülöm, hogy tudja, mit akar és mit nem – ez ugyanis olyan ritka önismereti és önfelvállalási hátteret sejtet, ami önmagában véve is példaértékű. Ha eljutsz addig, hogy tudod, mi az utad, és azt – minden családi minta és társadalmi nyomás ellenére – felvállalod, akkor jó eséllyel önazonos és elégedett ember leszel, függetlenül attól, hogy nulla vagy tíz gyereked van. (Tegyük hozzá persze, tíz gyereket ritkán vállal tudatosan egy nő, itt általában más körülmények hatnak.)
Nem kérdés az sem, hogy „nem kell” mindenkinek gyerek: sokan gondolják, hogy vagyunk így is elegen. Ami azt illeti, valóban komoly gond a túlnépesedés. Az európai és amerikai pronatalista mozgalmak voltaképpen azt nehezményezik, hogy – szerintük – nem a megfelelő családokba születik az a sok gyerek a nagyvilágban. Az egészséges azonban az volna, ha valóban csak azok alapítanának családot, akik erre hívást éreznek, és a többieket egyszer és mindenkorra békén hagynák ezzel. Ha ez az ideológia nagyobb teret kapna a fejlett világ közbeszédében, mellé pedig az oktatás helyzete és a fogamzásgátlás elérhetősége is javulna a fejlődő országokban, komoly lépéssel kerülnénk közelebb a túlnépesedés problematikájának megoldásához.
Illusztráció: Getty
Mivel azonban ez nem így van, azt is megértem, ha egy harmincas, negyvenes nő – akit percenként emlékeztetnek arra, hogy “kifut az időből”, ha nem szül azonnal – az állandó nyomásra jó előre reagálva büszkén kijelenti: “gyerekmentes életet választottam, a szabad akaratomból”. Ezzel a címkével, amit identitása egyik alapköveként előre sorol, voltaképpen kihúzza a kígyó méregfogát: senki sem tud az életébe, lelkébe gyalogolni azzal, hogy a döntését megkérdőjelezi és a gyerekvállalás felé presszionálja. Ráadásul közben a hasonló gondolkodású embereket is megnyeri magának, akikkel aztán összenevetnek azokon a mémeken, amelyeket a “gyerekmentes” címke alatt találunk az Instán: jó móka véletlenül felébredni reggel 6-kor, aztán rájönni, hogy nem kell iskolába vinni a gyereket, mivel nincs is gyerek – nyugodtan lehet aludni akár délig is.
És itt el is érkeztünk a “gyerekmentes” identitású nőkről szóló diskurzus egyik fura csúsztatásához. Az említett vlogger egy tizenkét éves, sokat szenvedett kutyát gondoz. A sztorijai alapján egyértelmű: több időt töltött élete során sürgősségi osztályon és baleseti sebészeten a házi kedvencével, mint egy átlagos anya a gyereke tizennyolc éve alatt. Rengeteget virrasztott, és a beteg eb ébresztette is hajnalok hajnalán épp elégszer. Nem tud oda és akkor menni, ahová és amikor akar, mert tekintettel kell lennie arra, hogy az adott hely mennyire kutyabarát, illetve ha nem az, addig ki vigyáz a négylábúra. És ahogy szétnézek, azt látom, hogy a gyerekmentesség szabadságát koronaként hordó nőtársak szinte mind komoly felelősségvállalók: egy részüknek szintén házikedvencük van, mások a párjukat segítik erőn felül, de olyan is akad közöttük, aki idős családtagot ápol. Előfordul, hogy komoly jótékonysági munkát végeznek, akár csak egy barátjuk útját egyengetik, más esetben a munkájuk többemberes, ami miatt – komoly stressz alatt – bizony sokszor ugranak ki korán az ágyból akár vasárnap is.
Az a fajta “gyerekmentes” szabad hippi, aki csak éli a világát, és senkihez sem kell alkalmazkodnia, egyszerűen illúzió. Ha létezik is, marginális, és inkább van komoly kapcsolódási és kötődési problémája, ami segítségre szorul, mint önálló, szabad döntése, amit becsülnünk kellene. A gyerekmentes nők többsége nagyjából annyi, ha nem több lemondással járó felelősséget vállal élete során, mint az anyák – csak éppen más fronton, másképp. Ha stressz- és felelősségmentes életet akarsz tehát választani, akkor nem csak a gyerekvállalásról kell lemondanod, hanem az összes szeretetteljes kapcsolódásról és a komoly értékteremtésről is. Ki kell mondanunk: egyik sincs anélkül, hogy felelősséget vállalnál, amiben viszont vannak lemondások is, és elfordul, hogy egy másik élőlény érdekeit helyezed a sajátod elé.
A legnagyobb szabadság tehát a közhiedelemmel ellentétben nem a gyerekmentességben rejlik. Akkor lehetünk ténylegesen szabadok – és nem pusztán felelősségkerülők és sérült kötődési mintázatúak – ha képessé válunk a saját életünket élni: tudjuk, mit akarunk igazából, és mi az, amit csak elvárnak tőlünk, aminek a vágyát a szüleink és az ő szüleik kódolták belénk, esetleg a társadalom, a mikroközösség követeli meg, amiben élünk. És ha ezt felfedeztük – lehántva magunkról a mások által elvárt sallangot – és képessé váltunk tenni azért, hogy meg is valósítsuk az élettervünket, akkor elértük az igazi szabadságot – gyerekkel vagy anélkül, az már részletkérdés.
Kapcsolódó cikkek
