Az édesanya újszülött gyermeke iránt érzett szeretete és a baba iránta érzett szeretete közt az a különbség, hogy az anyának a gyerek maga fontos, a kicsinek viszont nem számít a mama személye. Ha elveszik a szüleitől és valaki másnak adják (például örökbe fogadják), minden szívfájdalom nélkül elfogadja az új otthonát. Ha szereti őt valaki, mindegy neki, ki az a személy. A mamák viszont nem így vannak ezzel. A csecsemőkkel teli kórteremben csak egyetlen baba érdekli őket.
Hogyan szeretik meg a szülők a gyermeküket?
A kisbaba iránt ébredő szeretet nem nagyon különbözik a mások iránti ébredő érzelmektől, csak talán kevésbé óvatos és általában gyorsabban tör ránk. Az a legnagyobb különbség, hogy kezdettől fogva tudjuk, a gyerekünk mindig képes lesz bánatot okozni nekünk. Ez valóban örökre szól. Bármi történjen a jövőben az anyával és a gyerekkel, a kettejük közti kapcsolat az életük és a gondolataik része marad. Ennek a szeretetnek az állandósága miatt használjuk a kötődés kifejezést.
A kötődés szó azt a benyomást kelti, hogy a szeretet azonnal kialakul, mint egy pillanatragasztó, amit a születés pillanatában borítanak rá az érintettekre. Az anyák negyedénél és jóval kevesebb édesapánál ez így is van, a legtöbb szülőben azonban az első napok során fokozatosan alakul ki a szeretet. Vannak, akiknél akár hónapokig is eltart. A szeretet kialakulásához szükséges idő nem lehet végső mélységének mércéje.
Valószínűleg inkább annak a függvénye, hogy mennyire tűnik ismerősnek a gyerek a születésekor. Talán könnyebb megszeretni azt a babát, aki máris a család egyik tagjának néz ki. A szülés aktusa nem elengedhetetlen ehhez a folyamathoz. Az apákban, a testvérekben és a nagyszülőkben is kialakul a kötődés, az örökbe fogadó szülőkben úgyszintén.
Mit gondolnak a kisbabák saját magukról?
Eleinte a kisbaba nem tudja, hol végződik ő és hol végződik a nagyvilág. Amikor az anyaméhben volt, nem volt oka feltételezni, hogy a folyamatosan hallott szívverés és véráramlás nem a sajátja vagy hogy időnként elcsípett tompa hangokat nem ő adja ki. Megszületése után addigi világa egyes részei eltűnnek, mások mindig vele maradnak. Amikor jobbra fordítja a fejét, nem mindig ugyanazt látja, míg a feje elfordításakor a nyakában tapasztalt érzés állandó.
A kicsi úgy hathetes kora után képes megkülönböztetni egymástól a változó és az állandó ingereket, és felfogni, hogy az állandóak a saját testéhez tartoznak. Az viszont évekig tart, amíg megtanulja, hol végződik az ő elméje és hol kezdődik másoké.
Mit gondolnak a kisbabák másokról?
Az újszülött figyelme rövid ideig tart. Amikor ránéz valamire, látja, de néhány pillanattal azután, hogy elfordítja a fejét, már el is felejti, mit nézett az előbb. Amíg nem képes hosszabb ideig figyelni, nem érti meg, hogy időnként látja is és hallja is a szüleit, máskor viszont csak hallja őket, de nem látja. Rá kell jönnie, hogy ha az anyja hangja felé fordítja a fejét, mindig ugyanazt az embert látja.
Nem mindig egyedi?
Bár valójában minden tárgy és minden ember egyedi, a nagyobb gyerekek és a felnőttek nem így viszonyulnak hozzájuk. A zsebünkben lévő tízforintos csak egy pénzérme, nem tudjuk és nem is érdekel minket, hogy korábban is ez a bizonyos tízes volt-e a miénk. Csak akkor érdekel minket a dolog, amikor fontos valaki vagy valami egyedülálló volta. A szomszédos új házak csak dobozok, amíg egy barátunk nem költözik az egyikbe. A kisbabának az első hónapokban olyanok a szülei, mint az a bizonyos tízforintos – ismerősek és különböznek a többi embertől, de nem egyedülállóak.
A pici nem tudja, hogy csak egy anyja van, egyáltalán nincs meglepve, ha néhány tükör előtt ülve sokszorosan látja viszont. Öt hónapos korára már másképp látja a felnőtteket. Rájön, hogy a szülei “egyedi darabok”, és zavarja őt a sok tükörkép.
Kapcsolódó cikkeink:
V.évf./10.sz.
Forrás: Baba Magazin
Kapcsolódó cikkek
