“Február 1. szerda, fél négy. Ömleni kezdett belőlem a magzatvíz. Betöltött 35. hét. Még nem szülhetek. A realitás talaját elveszítve üvöltöttem a férjemnek, még ez biztos nem az, még van 5 hetem, 5 teljes hét. A félkész gyerekszobába pillantottam, aznap mentek el a festők, a bútorok lapra szerelve. Sötét volt és hideg. Van még legalább egy hónapom. Még nem szülhetek. Felhívtam a nőgyógyászom, aztán a szülésznőm. Visszarántottak a monotonná vált kattogásomból, hogy még van időm. Azt mondták, induljunk, mert ma a kezembe fogom majd Rózát! A terhesség során aznap kezdtem volna beszedni a harmadik levél antibiotikumot. Streptoccocus. Féltem tőle, de megnyugtattak, hogy nem lesz baj, a burok megvédi a kisbabát. Pontosabban addig védte és óvta, de a várfal megadta magát. 14 óra vajúdás után Róza nehéz légzéssel és magas, 9 -es cukorral megszületett.
Elvitték és én ebből semmit sem fogtam fel. Azt hittem ez a szülés, vagyis, hogy így történik minden esetben. Óriási küzdelem, fájdalom, majd felsír és elviszik és mi pedig boldogok voltunk. Aztán kezdett furcsa lenni, hogy csak én vagyok egyedül a kórteremben, mindenki más a babájával. Babasírás hangfoszlányai, mi pedig a férjemmel, aki közben apává vált, csak vártunk és vártunk.
Elmondták, hogy vizsgálatra vitték a kislányunkat, és azt is, hogy egy másik épületbe. Blokkolta az agyunkat a szülővé válás pillanata, fel sem fogtuk mi történik pontosan. Másnap reggel hideg zuhanyként tódult az információ, repkedtek a szavak: koraszülött, intenzívosztály, agyhártyagyulladás, 48 óra. Az állapota pillanatnyilag stabil.
Mindez a Szegedi Tudományegyetem Koraszülött Intenzív Osztályán. Két hétig voltunk bent. Nehéz volt. Sőt gyötrelmesen, leírhatatlanul nehéz. Először az első 24 óra, majd remegve vártuk a következő 48-at. Vártunk szorongva, kérdésekkel a fejünkben, miértekkel a lelkünkben. Nem tudtuk, hogy a fertőzés okozta koraszülöttség elérte-e a mi édes magzatunkat, nem tudtuk, hogy hogyan tovább.
Nem erre készültünk, nem ezt ígérte az én jó anyám, nem ezt terveztük, amikor még csak a gondolatainkban létezett. Nem terveztük, ahogy nem tervezi a többi anya és apa, és minden 10. gyermek sem, akik korábban érkeznek akár a 24-25. hétre, párszáz grammosan.
Napokat vártam, hogy magamhoz szoríthassam
Visszagondolva a legtöbb koraszülött babához képest Róza óriás volt, szép kerek baba a maga 2360 grammjával és 45 cm-ével. Bőre csak néhol tűnt úgy, mintha egy számmal nagyobbacskát kapott volna belőle a “világba indulás” előtt.
Napokat vártam, hogy az inkubátorból kivéve magamhoz szoríthassam, a legkisebb pelenka is a hónaljáig ért, de a kórterem fertőtlenítő szaga sem tudta elnyomni csodálatos baba illatát. Sokan voltunk, mégis meghitt volt, gyönyörű pillanat.
Körülöttem a többi inkubátor zúgott, sípolt, nővérek, orvosok gyógyítottak, és a többi csöppség fölött ott görnyedtek mind társaim, hogy hetek-hónapok után ők is magukhoz öleljék gyermeküket. Nekik nem együttérzés van a tekintetünkben, hanem erő, küzdés, akarás. Együttérzés a külvilágban van, és pislákoló hála, hogy nem velük történt.
Szerencsés család a miénk, hiszen a vizsgálatok kimutatták, hogy makkegészséges angyalka szülei vagyunk. Egy számunkra csodálatos, teljes, tökéletes, de koraszülött gyermeké, és e tény mellett sosem tudunk többé elmenni, átlépni, megfeledkezni.
Születése megtanított minket különböző képességekre – amiről régóta azt hittük, mind a tulajdonunkban van már – türelemre, alázatra, hálára, hitre, akarásra. Megtanított felismerni és értékelni a csodát, és rámutatott, hogy bármikor, bárhol, bármelyik családban érkezhet korábban a gyermek, a sors nem válogat. (Mikor kiskamaszként családról álmodunk, a nehézségeket, akadályokat nem látjuk, hisszük: a boldogság kék madara a barátunk.)”
Amire úgy emlékezem, hogy a legnehezebb volt…
“Borzasztó sokk. Először remegsz az életéért, hallod a sablon mondatokat, mindig ugyanaz: pillanatnyilag stabil. A férjem örül, én zokogva sírok, ő nem érti, ez miért nem nyugtatott meg, én őt nem értem, ő nem ugyanazt hallja, amit én? Őt megnyugtatja? Engem ez még jobban bánt, nem ugyanazt érezzük, pedig mi vagyunk a szülei együtt. Haragszom rá is. És persze a világra is.”
“2 napja inkubátorban fekszik. 3. nap bemegyek hozzá, már más fekszik a helyén. Történt valami? Baj van? Vagy csak nem ismerem meg? Nem ismerem meg a saját gyermekem, akit én hordtam majd 8 hónapig a szívem alatt, akire egész életemben vágytam? Akit én szültem, akinek én vagyok az anyukája. Mint kiderült, áttolták egy másik kórterembe az ablak mellé, így látja a hóesést.”
“Nehezen eszik, állandóan bukik, szinte én már semmit sem eszem… Krumpli, rizs, párolt csirkemell, nehogy bántsa a picit. Állandóan folyik vissza a sav, nyelőcsőgyulladása lett. Alig gyarapszik a súlya, az anyatejtől tiszta ekcéma, nem eszik, jön a tejmentes tápszer, kb. 10 ml-ként eszegeti.”
“Bölcsibe irattuk, heti három délelőttre 20 hónaposan. Végre elfogadta a szilárd élelmet. Fél a zajoktól, az erős hangoktól, zúgástól. Azt hiszem mi is túlféltettük, mindentől próbáltuk megóvni, túlontúl.”
“Az intenzív osztályból áradó fertőtlenítő szag (kórházba belépve), a koraszülött mentő szirénáját meghallva még mindig összeugrik a gyomrom és rögtön visszatér az a szörnyű állapot, s a vele járó érzés. Szerencsére ma már csak pár pillanatra. Ma már be merek lépni a gyermekklinika kiskapuján – a nagykapu helyett -, és lifttel megyek fel az emeletre, ha ott van elintézni valóm. Miután Rózát hazahoztuk, még sokáig nem mertem ezt megtenni, hisz ezek a szokások voltak mankóim, ha ezeket betartom, nem érheti őt baj. Ma már persze ezek nevetséges kis butaságoknak tűnnek. Érdekes az, hogy a körülöttem lévő érintett szülőknek, majdnem mind voltak ilyen furcsaságaik.”
Róza és Kata
“Jó pár hónapig csak azon izgultam, hogy maradt valami betegsége, sérülése amit nem vettek észre, orvostól orvosig hordtam, védőnő, szülésznő mindegy ki, csak lássák és mondják ki, hogy makkegészséges.”
A trauma feldolgozása
“Mindig koraszülő nő maradok és Róza egy koraszülött gyermek. Ma már elfogadom ezt a tényt és azt gondolom, hogy a miértekre is kaptam választ. Ez a Korábban Érkeztem Alapítvány. Missziónak tekintem, általa gyógyultam, gyógyulok, sorstársak vannak és nem vagyok egyedül, van kihez fordulnom, ugyanazt érzi amit én, ugyanazt élte át, amit én, kérdések nélkül tudja, hogy mi foglalkoztat. Elhiszem már, hogy van élet a koraszülött intenzív osztály után. Örökre hálásnak kell lennem, és észben kell tartanom, hogy mekkora kincs a gyermek és ezért jött létre ez az alapítvány.”
A második gyermek
“Vágytam a második gyermekre, de rettenetesen féltem, hogy mi lesz, ha újra át kell élnem ezt a rémálmot. Azt gondoltam, azt már nem bírnám ki. Amikor a fiammal voltam terhes, a 35. héten nagyon erős jósló fájásaim voltak.. Ez emlékeztetett a múltra, imádkoztam és bíztam benne, hogy másodszor nem fordulhat elő. Elértem a 40. hetet. Pontosan a 40. hét fordulónapján szültem. Sírtam, mi lesz ha szülés közben történik valami.
Hárman: Róza, Kata, Andris
Végig nyugtattak. Minden a legnagyobb rendben ment. 12 óra vajúdás után rám tették a kisfiamat, Andrást! Csak zokogni tudtam. Ott volt a karomban, s utána végig velem a kórteremben. Róza után furcsa volt ellátni. Furcsa volt, hogy ennyit tud enni, hogy ilyen iramban nő és a legfurcsább, hogy Rózához képest – aki igencsak sárga volt több hétig – irtó keveset aludt. Megtanultam mit jelent egy újszülött babát ellátni. Vagyis újra tanultam.”
Az én segítségem
“Az alapítvány, és a keretein belül létrehozott sorstárssegítő szolgálat, a Koramentor. (Érintett szülőkből, szakemberek által képzett sorstárssegítők, akiknek legfőbb indikátoruk az érintettségük.) A férjem, a családom és persze Róza, aki egy igazi kis hős.”
Amire a legnagyobb szükségem volt
“Megértésre, támogatásra, felesleges magyarázkodások nélkül, közösségre, akik ugyanazt és ugyanúgy érzik. És nem egy olyan társadalomra, ahol azt sulykolják, ez nem történhet meg. Ma már tudom, hogy minden 10. gyermek korábban születik, illetve sérülten Magyarországon. Ma már tudom, hogy a jóisten, a sors nem válogat, bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhet, hogy koraszülő nő legyen és ebben nem ő a hibás.”
Sorstársaknak
“Forduljatok Ti is szakemberhez, ne nyomjátok el magatokban a fájdalmat, keressetek sorstárs közösséget, ne szigetelődjetek el, integráljátok magatokat is gyermekeikkel együtt vissza a társadalomba, hisz ti is ugyanolyan kis csodát hoztatok erre a világra, mint azok akik a 40. hétre szültek. És higgyétek el, van élet a koraszülött intenzív osztály után. Én csak tudom, én már álltam az inkubátor mellett, és ami még nagyon fontos az Apukák is érintettek. Ők is szülők. Ők is fontos “elemei” a család történetének.”
“Én csak másfél nappal később láthattam először. Nagyon sírtam az inkubátor felett. Magamat hibáztattam. Milliószor bocsánatot kértem tőle.” Olvasd el Zsanett és Janine történetét is!Kapcsolódó cikkeink korababa témában:
- Csodálatos fotósorozaton egy korababa első napjai
- Az érintés serkentő hatású a koraszülöttek agyi fejlődésére
- Ha túl korán jön a baba
Kapcsolódó cikkek
