Az anya száll ki először, kezében az egyik gyerekülés, az apa kiadja a másodikat a kisbuszból, jöhet a táska, benne a pelusokkal, végül ő maga is kiszáll, kezében a harmadik gyerekülés. A tripla babakocsival nem is próbálkoznak – el sem hozták –, csak a kórház bejáratáig, majd a PIC osztályig kell elvergődni valahogy. Az ajtóban derül ki, hogy megint kötelező a maszk, Domán, Maximillián és Gergő teljes nyugalommal tűri, hogy egymás mellé rendezzék őket a bejárat mellett, az apa – szintén Gergő – fut egy kört a maszkokért, közben karéj alakban gyűlnek a babák köré a miskolci nénik. „Szabad nézni?”, „úristen, hát hogy lehet ezt bírni?”, „minden tiszteletem a maguké”, Doroti csak mosolyog csendben, „mindig ez van”, mondja később.
Dula Doroti és férje, Gergő egy kicsi, északkelet-magyarországi éppen-csak-hogy városban élnek családostul. Mind mezőgazdasággal foglalkoznak, Dorotiék ága gyümölcsben, Gergőék szántóföldi növényekben utaznak. Doroti jogász, most végzi a szociálpedagógus mesterit, és a gyermekvédelemben dolgozik. Elhatározta, hogy huszonöt évesen anya lesz, és valahol azt is érezte, hogy nem egyesével jönnek majd.
Fotó: Neményi Márton
November közepén jött világra a három fiú, ketten alig egy kilósan, a legnagyobbikuk 1600 grammal. Most már jól vannak, de Doroti, aki most már TikTokon közvetíti, milyen az élet hármasikrekkel, a komplett koraszülött-tortúrán átesett: a szülést hirtelen kellett megindítani, a vérnyomása az egekbe szökött, a kicsiket napokig nem is látta, az egyikük agyvérzést kapott, és öt hetet töltöttek kórházban. Kétségbeesés és majdnem-bekattanás a kórházi miliőtől ide vagy oda, Doroti és Gergő mindig hitték, hogy minden rendben lesz – és minden rendben is lett. Át is adjuk a szót az anyának.
“Sokan jönnek ezzel, hogy milyen szörnyű kihívás ez, én pedig mindig elmondom, hogy fogalmam sincs, milyen az anyaság egy gyerekkel, nekem rögtön három lett, ebbe kell belerázódni, ehhez kell alkalmazkodni. Nem élem meg nehézségként. Kialakítottunk egy rendszert, ami működik: nagyon jó babák, teljesen együttműködőek, megkönnyítik a dolgunkat, mindent megengednek. Biztos neccesebb lesz, ha beindul a mozgásfejlődés, de azt is megoldjuk. Egyetlenegy nyűgösebb éjszakánk volt eddig, egy kicsit betegek voltak, és talán én is. Azóta legfeljebb egyszer-kétszer ébredünk éjszaka.
Fotó: Neményi Márton
Rég belőttem fejben, hogy fiatal anyuka leszek: azt szerettem volna, hogy huszonöt évesen már legyen gyerekem. A terhesség összejött, a gyerek pont nem. Aztán viszont rögtön három is. Azonnal megfogantak; amikor kiderült, hogy várandós vagyok, eltoltuk a lagzit, úgy voltam vele, nem akarom életem végéig azokat a képeket nézegetni, amiken látszik, hogy szedtem magamra.
Már terhességi tesztből is három volt, csak a harmadik lett pozitív ugyanis. Aztán minden egyes vizsgálaton kiderült, hogy van ott még egy baba. Az elsőn még csak a petezsákot látták, a másodikon mutatták, hogy ketten vannak, a 12. héti genetikai vizsgálaton pedig ott volt mind a három, ketten egy burokban, Gergő külön. Viccelődtem is, hogy most talán egy darabig nem kellene kontrollra járni.
Fotó: Neményi Márton
Azt mondta a doktor, csak két hétre nézzünk előre, kéthetekben tervezzünk. Nem tudhattuk, mi történik majd, mikor születnek meg. A 34. hetet céloztuk be, aztán a 33-at, ebből lett a 32., végül a harmincadikon jöttek. Hirtelen történt minden, november 13-án, tizenegykor még beadandót írtam, délután egykor már kint is voltak. Az volt a szerencsénk, hogy hármasikreknél a szívhangot is ultrahanggal mérik, ott vették észre, hogy valami nem stimmel. Sok idegen szó hangzott el, de a lényeg: Dománnak – ő a B-baba – nem úgy mozdult az egyik billentyűje, ahogy kellett volna. Jobb szívfél-terhelés, ezt írták a záróban. Ezt nem találták volna meg, ha nem ultrahanggal nézik. Haza sem engedtek, mentem rögtön az osztályra, császárra. Hívtam Gergőt, hogy induljon, de ne siessen, a szülésre úgysem érne oda: Debrecen nekünk másfél-két óra. Amikor megszülettek, még három napig kellett a szülőszobán maradnom a vérnyomásom miatt, felállni sem tudtam, annyira magas volt. Műtét közben folyamatosan ment fel, kába voltam a sok gyógyszertől, néha hallottam azért olyanokat, hogy „hozzatok gyorsan egy másik mérőt, ez biztos nem valós”. Úgy tűnt, mintha fél óra telt volna el a babák között, pedig három perc alatt kint voltak. Maximillián és Domi között egy perc telt el, Gergő jött ki utoljára, rájuk három percre. Közben megérkezett a férjem, a paraván mögül próbáltam mutatni, hogy jól vagyok. Nem sikerült.
Maxika 940 grammal született és 920-ra esett vissza, Domán 1120-szal született, a következő mérésre már csak egy kiló volt, Gergő 1600-zal jött, 1400-ra esett vissza. Mire Maxika elérte a két kilót, Gergő már három fölött volt. Hétfőn szültem, csütörtökön láttam őket először.
Fotót azért láttam addig is, Gergőt küldtem le, hogy nézze meg őket, ott várt szegény az intenzív előtt, nem engedték be, mert életmentő műtét zajlott. Közben persze mindenki a hármasikrekről beszélt, Gergő meg azt hitte, hogy a mieinkkel van baj. Végül kijött a doki, kiderült, hogy jól vannak. Valahogy mindig tudtam, hogy minden rendben lesz. Az inkubátor látványától sem zuhantam össze, amikor végül lejutottam, hiába volt rájuk kötve az a sok gép. Szépek, egészségesek, itt vannak: így fogtam fel. Azt hiszem, ezért bírtam ki ép ésszel, mert a kórházban őszintén szólva megkattantam kissé. Nem bírom a tömeget, a bezártságot, annak idején ezért is költöztem ki a koliból, a kórház meg pláne olyan volt nekem, mint egy börtön. Egyszer kéredzkedtem ki, hogy ruhákat vegyek, nem engedték, „hova akar menni? jó magának itt”, mondták. Akkor már levegőt is alig kaptam.
December 20-án értünk haza, pedig biztos voltam benne, hogy a karácsonyt még bent töltöm. Készültünk addig is, amennyire lehetett: amikor kiderült, hogy ikrek, úgy voltam vele, jobb, ha külön szobában alszanak majd, amikor pedig megtudtuk, hogy hármasikrek, már biztos voltam benne, hogy nem alhatunk velük. Sok gyerek van már a családomban, láttam, hogy megszenvedik a nők, amikor át kell őket költöztetni. „Ezt egyszerre hárommal biztos nem csinálom végig”, gondoltam. A két szobát azért egybenyitottuk, bármikor át tudunk menni hozzájuk, egy térben vagyunk. Külön-külön ágyuk van, muszáj, a légzésfigyelők csak így működnek, azok márpedig koraszülötteknél kötelezők. Új autó is kellett, igaz, a tripla babakocsi még ebbe a kisbuszba sem fér be, ennél nagyobbat meg mégsem vehetünk.
Egy évvel ezelőtt azt sem tudtam, mi az a TikTok. A gyermekvédelemben persze állandóan előkerül a téma, a kicsik és a tinik, akikkel foglalkozom, mind ezzel jöttek. Megkértem az unokahúgomat, hogy magyarázza már el, hogy ne tűnjek teljesen hülyének. Később a kórházban is mondták, hogy indíthatnék blogot, annyi minden történt velem, kezdve a terhességi tesztektől a rosszulléteken át odáig, hogy én a huszonkettedik héten még a kombájnban ültem, arattunk ugyanis. A doktor is mondta, hogy mennyire talpraesett vagyok, húsz éve gyerekorvos, és ilyen anyukát még nem látott. Végül a sógornőm győzött meg, hogy indítsunk TikTok-csatornát. Letöltöttem, átnéztük, hogy működik, jöttek az ötletek, videóztam, vágtam, élveztem nagyon. Az After című videónk lett a legnagyobb siker, ötszázhúszezren látták, rengeteg hozzászólás, kérdés jött. Csak ketten-hárman voltak rosszindulatúak – volt, aki azt írta, hogy „ha sikerült összehoznotok a buliban a vécében, akkor oldjátok meg most is” –, de a többség őszintén kíváncsi és aranyos. Nem várunk semmit, és nem számítunk semmire a videóktól, szórakozásból csináljuk.
Vannak gyengébb pillanatok, nehézségek, néha elfogy a türelem, de szó sincs arról, hogy kínszenvedés lenne, pedig esküszöm, a környezetünk mintha várná, hogy végre kiderüljön, hogy az. Annyi szart pakoltak már ránk, hogy az el nem tudom mondani. Ezeket a gyerekeket mi akartuk. Nem besikerült, hanem tervezett babák ők. Nem számoltunk azzal, hogy hárman lesznek, de fel sem merült, hogy baj lenne ezzel. Látod: kiegyensúlyozott, nyugodt babák, az orvos is lelkendezett a kontrollon. Figyelünk rájuk, nézzük, mire hogy reagálnak, és eszerint kezeljük őket. Ha bármi nem úgy működik, ahogy kellene, annak úgyis jele van. De szerencsére minden rendben.
Fotó: Neményi Márton
Kapcsolódó cikkek
