Édesanyák négy nemzedéke: Györgyi, Klára, Teri néni Zsombival és Timi
Fotó: Rátkai Éva
Az üknagymama
Teri néni úgy emlékszik a régmúlt eseményeire, mintha ma történt volna.
„Az ötödik testvérem születésekor borzasztó tragédia történt a családunkban, édesanyám pár héttel a szülés után meghalt. A temetés napján én már tudtam, hogy viselős vagyok, így esett, hogy a legkisebb testvérem csak hét hónappal idősebb a saját lányomnál. Bár édesapám újranősült, a mostoha nem törődött a kisbabával, őrá mindig úgy tekintettem, mint a saját gyerekeimre. Az uram szüleinek a portáján laktunk, de az anyósom nem szívelt, én ugyanis Zentáról települtem át a családommal, szegények voltunk.
Csamangó Ferencné Baráti Terézia Mária
(2007-ben 95 éves) a kis Klárával
Úgy higgye el, mert így igaz, életemben háromszor ettem az anyósom asztalánál, csak míg el nem készült a saját konyhám. Szülés után sem adott még egy szelet süteményt sem. Hazamentem a klinikáról, én ugyanis ott szültem, mivel a férjem után járt nekem az OTI (társadalombiztosítás), és ha enni akartunk, hát főztem. De szülni is úgy mentem, hogy éppen elkészültem a koszorúslányruhával, amit varrtam, és akkor elment a kicsim feje vize. Jött a nővérem, aztán gyalog mentünk. Minden lépésnél éreztem, ahogy meg-megfolyik a víz. Emlékszem, a doktor megszagolta a magzatvizet, aztán kaptam egy injekciót, hogy gyorsabban menjen a szülés. Életemben csak a két szülésem alkalmával voltam beteg, de akkor egy hétig feküdni kellett, még az illemhelyre sem mehettem ki. Bezzeg otthon már csinálhattam mindent. Klárikámat este abban a teknőben fürdettem, amiben reggel a pelenkát mostam. A vizet az utca végén ásott kútból hordtam. Nappal főztem és varrtam, ebből jól megéltünk akkor is, amikor a férjem az orosz fronton volt. Igaz, a gyerekeknek hamar meg kellett szokniuk, hogy egyedül játsszanak. Cserébe gyönyörű ruhákat varrtam a kimaradt anyagokból. Ilyen világ volt, de nekem is szép emlék az anyaság, nem irigylem a maiakat. Örülök, hogy Timikémnek már könnyebb.”
A dédnagymama
Klárát képtelenség Klári néninek szólítani, ő igazi modern nagyi, még akkor is, ha már dédnagymama.
„Amikor férjhez mentem, öt évig mi is az édesanyámnál éltünk. Persze nem úgy, ahogy ő az anyósánál, hanem igazi szerető, gondoskodó családban.
Nekem csak egy gyerekem született, Györgyi, és erre megvolt a jó okom. Én úgy hánytam végig a terhességemet, ahogy még azóta sem hallottam senkitől. Várhattam én a három hónap leteltét, a félidőt, nem javult az semmit. Az úttesten sem tudtam úgy keresztülmenni, hogy ne öklendezzek. Azután elérkezett a megváltó szülés – gondoltam én –, csakhogy a baba sehogy sem akart megszületni. Végül fogós szülés lett. Ez volt minden anya rémálma, mert akkoriban gyakran előfordult, hogy károsodott a baba. Szerencsére nálunk ez nem következett be, de azt a szülést nem kívánom senkinek.
Rékasi Lászlóné Csamangó Klára (2007-ben 70 éves)
Györgyikével
És a java még hátravolt. Épp hogy hazamentem a klinikáról, begörcsölt az epém. Míg én az egyik szobában a görcsökkel kínlódtam, Györgyikém a másikban sírt. Anyu meg szaladgált a két szoba között, hol engem borogatott, hol meg teát, tejbegrízt főzött az unokájának, vagy pirított lisztet tejjel. Persze ettől a koszttól igen soványka volt, lötyögtek rajta a babaruhák. Sose felejtem el, egyszer azt látom, hogy a kislányom sapkája ki van tömve zsebkendővel. Kérdem anyut, hát ezt miért csinálja. „Olyan pici a feje ennek a gyereknek, ne szóljanak már meg az ismerősök” – felelte.Épphogy jobban lettem, letelt a hat hét szülési szabadság, mentem vissza dolgozni, vezető voltam a kereskedelemben. A gyerekkel persze anyu maradt otthon. Jó helyen volt, mégis sokszor elsírtam magam, hogy vajon mit csinál éppen a kicsi babám. Aztán lett saját lakásunk, tárcsás mosógépünk, de anyu mindig ott volt. Györgyi soha életében nem evett az iskolai menzán, mindig a nagymamája várta haza finom ebéddel.”
A nagymama
Györgyi már önálló otthonba vihette haza a kislányát, de ő sem maradt egy percig sem egyedül.
„Csak hogy ne legyen egyszerű az élet, amikor terhes lettem, anyukám epéje újra felmondta a szolgálatot, ráadásul a gyulladás átterjedt a májára. Nem sok jót jósoltak neki, de annyira akarta látni az unokáját, hogy sikerült meggyógyulnia. Timike születésekor a férjem még végzős volt Moszkvában az egyetemen, így hát édesanyámék hozzánk költöztek, hogy ne maradjak egyedül. De nem is maradhattam volna, mert két héttel a szülés előtt leestem a jeges lépcsőről, öt fokon szánkóztam lefelé. Megrepedt a farkcsontom, aztán a tizenkét órás vajúdás közben még inkább szétcsúszott. A szülésről csak annyit, hogy az elsőnél azért sírtam, mert még nem tudtam milyen lesz, a másodiknál meg azért, mert már tudtam.
Kovácsné Mélykúti Györgyi Klára (2007-ben 48 éves)
Timivel
Timike születése után hetekig mozdulni sem bírtam. Hazamehettünk ugyan a klinikáról, nekem azonban feküdnöm kellett. Éjszakánként az újdonsült nagypapa tette tisztába Timikét, és hozta oda szoptatni, nappal meg anyukám meg a nagyim állt szolgálatba.
Én már gyesen lehettem a két gyerekemmel, élvezhettem az anyaságot, a közelségüket. Volt már automata mosógépem, igaz, még textilpelenkát használtam. Vehettem volna bébiételt, ám jobb szívvel adtam nekik, amit mi főztünk. Rengeteget foglalkoztam velük, mindig volt napirendünk, az esti mesét már megfürödve, megvacsorázva nézték a tévében. A férjem is sokat vállalt, amikor már itthon volt, mert én kozmetikusként két műszakban dolgoztam.”
Az édesanya
Timi kisbabáját három nagyi, dédi, üki pátyolgatná, de a felmenők tudják, a legnagyobb segítség, ha az anyát tehermentesítik.
„Úgy látszik, nálunk valamilyen rossz hagyomány, hogy minden anyuka óriási segítségre szorul a szülés után. Sajnos az én kisfiam császárral született, mert a köldökzsinór rá volt tekeredve a nyakára, így nem tudott befordulni. Bár már a szülés utáni harmadik napon ki is engedtek a kórházból, még közel sem voltam csúcsformában. Anyuék, mamámék meg a dédim természetesen vállalták, hogy amíg fel nem épülök, felváltva főznek ránk, és amíg a férjem haza nem ér a munkából, valaki mindig itt lesz velem.
Rózsa-Kovács Tímea Györgyi (2007-ben 25 éves)
Gyereke: Rózsa Zsombor Botond (5 hónapos)
Mindig is erősnek tartottam magam, de úgy éreztem, hogy most muszáj elfogadnom a segítséget. Két héttel a szülés után kiderült, hogy begyulladt a sebem, így kezdődött a tízhetes kálváriám. Minden áldott reggel vagy a férjem, vagy az apukám, vagy a nagypapám kocsikázott be velem a klinikára, hogy az orvosom kimossa a sebemet, közben vagy anyukám, vagy a nagymamám vigyázott a kisfiamra otthon.
Néhányszor eszembe jutott, hogy ha én most a saját dédnagymamám lennék, akkor már lehet, hogy nem is élnék. Örültem, hogy már 2007-et írunk, és próbáltam csendben és nyugodtan tűrni a „kínzásokat”.
Öt hónappal a szülés után már elfelejtettem a szenvedéseket, és csak a kisfiamnak élek. Tehetem, hiszen anyu és a nagyik mindenben segítenek. Elmondhatatlanul jó egy ilyen nagy és összetartó családban a legkisebbnek lenni. Akkor is, ha már nem engem illet ez a szerep.”
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
