Úristen, ez tényleg én vagyok?

Pedig én egyáltalán nem zabáltam.

Sosem fogom elfelejteni azt a reggelt…

Ahogy zuhanyzáshoz készülődve levettem a hálóruhámat, a tükörben észrevettem valamit, bár akkor már a pocak nagyjából mindent eltakart odalent. Sehogy se tudtam úgy fordulni, hogy jobban lássam, mi is történik a hasam alján, így anyukámat hívtam segítségül, hogy ugyan nézzen már rá, mi ez a kis meglepi délvidéken. Anya egy szempillantás alatt felmérte a helyzetet. Elővette a legmegnyugtatóbb, legkedvesebb hangját, kezét a vállamra tette, majd azt mondta:

“Semmi baj életem, csak megrepedt a bőröd a köldököd alatt.”

Tükröt ragadtam a kezembe, azzal próbáltam jobban megnézni, hogy ez mit is takar, de bár ne tettem volna! Úgy sírtam, a köldökömtől a szeméremdombomig húzódó lilás-vöröses csíkok láttán, hogy alig tudtak megnyugtatni. Pedig ha tudtam volna, hogy a 41. hétig még közel öt kilót fogok felszedni és addig minden további napon egy-egy újabb viszkető repedés jelenik majd meg a bőrömön…

Erre senki nem készíti fel az ember lányát. Mondják persze, hogy megváltoznak majd a dolgok. Az ember számít rá, hogy átmenetileg felszed némi pluszt, meg hogy szoptatás után nyilván már nem lesznek már olyan pompás feszesek a cicik. De ezt nem hiszem, hogy bárki úgy vizualizálná, mint ahogy én kinéztem szülés után egy héttel. Persze mindenki nyugtatott: még vissza kell húzódjon a méhem, a melleim se lesznek ilyen hatalmasak és erekkel átszőttek, ha már belerázódok a szoptatásba, és hogy körülbelül egy év múlva minden visszaáll majd a rendes kerékvágásba a külsőmet illetően is.

De az igazság az, hogy semmi, de konkrétan semmi se lett olyan, mint régen. A szoptatás alatt elvileg fogyni lehet, hát én híztam. Amikor aztán a szülés után egy évvel is még mindig plusz 10 kiló volt rajtam, betelt a pohár. Elegem lett abból, hogy minden nap úgy éreztem magam, mintha egy idegen testben lennék. Amikor befejeztem a szoptatást, tornázni kezdtem otthon, és igyekeztem minden nap hosszú, tempós sétákat tenni a kicsivel. Odafigyeltem a táplálkozásra, nem diétáztam, csak igyekeztem rendszeresebben, egészségesebb dolgokat enni és több folyadékot bevinni. Az erőfeszítéseknek hamar meg is lett az eredménye. Lassan, de biztosan kúszni kezdtek lefelé a kilók.

Éppen 64 kg körül jártam, amikor kiderült, hogy ismét babát várok. Ez alkalommal elhatároztam, hogy nagyon-nagyon oda fogok figyelni a táplálkozásra, és aktív leszek, ameddig csak lehet. Nem lesz 20 kiló plusz, nem fogom ezt még egyszer végigcsinálni. Tovább szobakerékpároztam minden este, sokat sétáltam, emelgettem a nagyfiam, mintha 14 kiló nekem meg se kottyanna. Aztán a soron következő ultrahang felülírta a terveimet: egy bevérzés miatt veszélyeztetett terhesnek nyilvánítottak.

Hormonpótlást és ágynyugalmat írtak elő, annak érdekében, hogy ne veszítsem el a babát. Ez a negyedik hónap végéig így is maradt, akkor lazultak egy kicsit a szabályok, de az emelést, lépcsőzést, minden nagyobb mozgást és terhelést minimálisra kellett csökkentenem. A 38. héten végül egy 4 kilós, csodaszép, egészséges kisfiúnak adtam életet. S a két kisbabámért nagyon hálás is vagyok a testemnek.

De!

Nagy sláger mostanában az önelfogadás. A reklámcégek is egyre jobban odafigyelnek, hogy kampányaikban ne csak a 20 éves, még tökéletes testű lánykákkal próbáljanak meg valódi nőket megcélozni. Az Instagramon is egyre több anyuka osztja meg bátran és büszkén, hogy is néz ki egy igazi nő a szülés után. Erre itt vagyok én, aki még másfél évvel a szülése után is cipeli a plusz 10 kilós “jelmezt” és valahogy sehogy sem érzi sajátjának a testet, amivel a két terhesség után gazdagabb lett. Én ezt nem tudom elfogadni, nem tudom szeretni, mert nem érzem úgy, hogy ez valóban én lennék.

Ez a belső háború nyilván meglátszik rajtam kívülről is. A tartásomon, azon, ahogy kerülöm mások tekintetét, az öltözködésemen, hisz próbálom minél jobban elrejteni az általam óriásinak vélt pocakom, vagy a vaskos karjaimat. Megváltozott alakú és állagú cickóimat tanulmányozva a fürdőszobatükör előtt gyakran gondolkozom azon – habár rettegek mindenféle műtéti beavatkozástól -, hogy sebészkés alá fekszem. Persze gyorsan el is hessegetem a gondolatot, de azért ott motoszkál a fejemben ez is, holott korábban mélyen elítéltem a plasztika minden formáját.

Persze nem gondolom, hogy majd minden megoldódik magától. Én ebben nem hiszek. Éppen ezért minden erőmmel igyekszem dolgozni önmagamon. Személyre szabott diétát rendeltem, igyekszem aktívabb lenni a mindennapjaimban is és heti kétszer eljárok edzeni. Fogyok, habár rettenetesen lassan, fél év alatt mindössze négy kilótól sikerült megszabadulnom. Orvosaim javaslatára nemsokára kivizsgálásra is elmegyek, megnézetem a pajzsmirigy-hormonjaimat és egy cukorterheléses vizsgálatot is csináltatok. Az eredmények függvényében pedig folytatom a diétát és tovább sűrítem az edzéstervemet.

Abba viszont bele kell törődnöm, hogy az a nő, aki négy évvel ezelőtt voltam, már valószínűleg sose fog rám visszanézni a tükörből. Ettől azonban egy magabiztos, csinos, formás, kétgyermekes anyuka még lehetek! Dolgozom a testemen és dolgozom a lelkemen is. Hiszen ezt az említett “anyukakosztümöt” – amit fizikailag és átvitt értelemben is magamra öltöttem -, nemcsak le kell fogynom, de agyban is el kell engednem. És ha ez sikerül, akkor már nem azt fogom mondani, hogy “Úristen, ez tényleg én vagyok?”, hanem azt, hogy “Úristen, ez tényleg én vagyok!”

További cikkek: