Bár a fenti mondatokból nem úgy tűnhet, de a fiam valójában boldog baba. Minden kisbaba sír és alszik az első időkben. Aztán egyszer csak történt valami: 5 hónapos korában éppen, amikor pelenkáztam kacagni kezdett. Egy pillanatra megállt a szívem, aztán én is kacagni kezdtem. Mert amikor egy baba nevet, akkor egyszerűen nem lehet nem vele nevetni.
- Kapcsolódó: Mikor kezdenek mosolyogni a kisbabák?
Az első alkalmat még számos követte, minden olyan pillanatban, amit kellemesnek talált. Megpuszilom az arcát? Nevet. Kukucs-játékot játszom? Kacag. Felveszem a földről? Nevet. De honnan tanulta ezt a bájos, csodás hangot?
Sok mindenre megtaníthatom a gyerekem: hogyan kell tartani egy palackot, hogy tegye a karját, lábát, hogy mászni tudjon. Az a pompás hang azonban mélyről, belülről buggyan fel a legnagyobb természetességgel, s a legapróbb, mindennapi dolgok is kiválthatják. Egyáltalán nem tanult dolog.
Ez volt az egyik legfontosabb lecke az anyává válásom során. Hogyan lehetünk újra olyan ösztönösek, mint a gyerekek? Hogyan találhatunk vissza a természetes, gyermeki reakciókhoz? Hogyan örüljünk annyira őszintén, és olyan hévvel, mint egy kisbaba?
- Kapcsolódó: Innen tudhatod, hogy a kisbabád is szeret téged
Most, hogy már nyolc hónapos, megfontoltabbak és szándékosabbak a cselekedetei. Sok mindenre tanítgatom. Többek között erről szól az anyaság. Egy kis ember felnevelése felelősségteljes dolog, ami meg is rémíthetne, de nem aggódok miatta. Hisz egy különleges, önálló, bátor, kíváncsi kis emberke, aki önmaga is fejlődik, tőlem függetlenül is. Már most nagyon büszke vagyok rá!
- Kapcsolódó: Az anyaság mérföldkövei
Megtanítottam arra, hogy kell tapsolni, pápát inteni, és rengeteg apró dologra. De nem tanítottam meg rengeteg sorsfordító, jelentős mérföldkövet jelentő dologra – hogy emelje fel a fejét, hogy fogja meg az ujjam, hogy forduljon át hasról hátra, hogy álljon fel. És nem én tanítottam meg nevetni sem.
(Cikkünk Emily Enger író írása alapján született.)
Kapcsolódó cikkek
