A nyári szünet kezdetekor már beszéltünk arról; mi is vár ránk a következő hónapokban. Nevezetesen akkor, amikor a gyerek(ek) a koruknak megfelelő intézményeket hátrahagyva négy-tizenegy héten át a nap huszonnégy órájában a mi gondjainkra lesznek bízva. Amikor rajtunk múlik majd, hogy mit fognak csinálni napközben. Akkor még némi optimizmussal a lelkünkben, és nagy reményekkel a szívünkben felszívtuk magunkat és megbeszéltük azzal az énükkel, amelyik egy kicsit aggódott a munka és a gyerekek nyaraltatásának összeegyeztetésén, hogy sok szép emléket fogunk ezen a nyáron közösen gyűjteni. Természetesen közben folyamatosan mantráztuk azt az örök érvényű bűntudatcunamit gerjesztő mondást is, mely szerint a napok hosszúak, de az évek elszállnak. Erősek voltunk, a hajunk sem volt ősz, hiszen amíg volt tanítás/ovi/bölcsi, addig még napközben talán belefért hathetente egy fodrászidőpont is, és összefüggő értelmes mondatokban tudtunk válaszolni, amikor a közértben megkérdezte tőlünk a csemegepultos, hogy: huszonnyolc deka lett, maradhat?
De azóta eltelt majdnem nyolc hét.
44 napja tart, és 35 nap van hátra belőle, mi az?. Hát a nyári szünet! De ki számolja? Én biztosan nem! Az arcom kipihent, a bőröm napbarnított. A testem tele van energiával a sok aktív és passzív pihenéstől. Az elmém pedig szélsebesen szárnyal a kreativitás szupersztrádáján a megannyi kulturális program és elolvasott könyv hatására. Csak viccelek! Nyolc hete nem voltam fodrásznál, ezért a hajam egy fehér partvis keféjével vetekszik. A körmöm tövig rágtam. Soha életemben nem voltam ilyen sápadt. Az utóbbi egy hónapban minden áldott nap elhatároztam, hogy majd holnap nem leszek annyira fáradt, ezért mindenképpen elmegyek majd futni. A futócipőmet azonban körbefonta egy szövevényes hálóval az a kedves pók, aki valószínűleg már teljesen megsüketült a gyerekeim sikoltozásától, mert hiába mondom nekik 44 napja, hogy nem bánt, minden egyes találkozáskor úgy visítanak, mintha még az életükben nem látták volna. A NoSalty-n, de talán az egész világon nincs olyan étel, amit ne főztem volna már meg, és még egyszer sem sikerült ugyanazt a fogást egymást követő két napon megetetni a családdal. Annyi palacsintát sütöttem az elmúlt hetekben, ahány csillag van a vérképemen. És pontosan ennyiszer kellett végignéznem, vagy hallgatnom az Aranyhaj és a nagy gubanc című alapművet is. Hiszen valamikor dolgozni/főzni/mosogatni/mosni is kell. Képernyőmentes nyár ide vagy oda, mesét kapcsolok. Amikor sokadszorra indítottam el a mesét, egyszer csak felfigyeltem Aranyhaj első dalának a szövegére, amely így hangzik:
Hajnali hét, vár rám a gyötrelmes munka
Sepregetek, a por a szemembe száll
Mosok és feltörlök, és félóra múlva
Újrakezdem, mert minden még egy helyben áll
Pár régi könyvecskét unottan átnézek,
És aztán festek még egy újabb tájképet
Ebéd után pár percet játékkal töltök
Jöhet egy kis balett, na meg sakkjátszmák
Agyagot gyúrok, színes gyertyákat öntök
Így megy ez naponta, s mind rajtam rohan át!
A régi könyvet tán még egyszer átnézem
És újra átfestem a régi tájképem
A hajam fésülve századszor megkérdem:
Mikor lesz mindennek vége már?
Meddig kell várjak, és várjak, és várjak
Hogy végre elkezdjek élni már?
És akkor hirtelen belém hasított a felismerés: hiszen ez a dal rólunk, ANYÁKRÓL szól!
Úgy a vakáció tizedik napja táján kezdtem magam úgy érezni, mint az Idétlen időkig című film tévébemondója, aki valami furcsa átoknak köszönhetően arra kárhoztatott, hogy minden nap ugyanazt a napot kelljen megélnie. Teljesen ugyanazt. A nem éppen szimpatikus főhős először minden rendelkezésre álló eszközével tiltakozik a sorsa ellen, aztán egy idő után beletörődik, és megpróbálja abból az egy – folyamatosan ismétlődő – napból kihozni a maximumot. A tizediken én még a tiltakozás fázisában voltam. Illetve elsírtam magam a fent idézett Aranyhaj-szám szövegén, mert annyira sajnáltam az elrabolt hercegnőt magamat, hogy megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim. – Anya, te miért sírsz? – Csak sajnálom szegény kislányt, hogy nem hagyhatja el a nyaralót. Akarom mondani a tornyot.
A szerző két kisebb gyermekével – Fotó: magánarchívum
Aztán volt egy mélypont. A férjem minden héten ingázott Budapest és a Balaton között. Feljárt dolgozni, és csak hétvégente volt velünk. És én elkezdtem ezért haragudni rá. Azt éreztem, hogy ez így nem fair. Hogy ő bezzeg egész nap egyedül lehet, amíg én pisilni is csak úgy jutok el, hogy közben négy kezecske dörömböl az ajtón. Hogy én egész nap popsit törlök, könnyeket szárítok, etetek, és az agysejtjeim egyesével pusztulnak, amiért az égvilágon semmire sem használom őket a már említett palacsinta receptjének felidézésén kívül. Eszeveszettül hiányzott a munka és az énidő. És már semmihez sem volt kedvem.
Tudtam, hogy valaminek történnie kell, mert becsavarodok. De akkor leültem egy kicsit beszélgetni magammal. Körülnéztem. Négy boldog, kiegyensúlyozott, napbarnított gyereket láttam, akik lubickolnak a nyár és a szabadság örömében. Abban a világban, amit én varázsoltam köréjük. Azt is észrevettem, hogy nincs itt semmi látnivaló és rendkívüli; négy gyerek az négy gyerek. A két és fél éves ikrek épp a szobatisztaságra szoktatás legmunkásabb részénél járnak, a tizenkét éves vagy Xboxozik, vagy ugyanúgy foglalkozni kell vele, mint a két és fél évessel, a majdnem tízéves meg egész nap csak chatelne a barátnőivel, ha az öcséi békén hagynák. DE, és itt jön a lényeg: ha az édesanyjuk, azaz én bármivel előrukkolok, akkor teljesen nyitottan állnak a javaslatomhoz. MÉG.
Azt hiába is próbálná az ember megbeszélni magával, hogy kerít énidőt, ha kell a föld alól is, mert vannak olyan helyzetek, amikor ez egyszerűen nem lehetséges. Bizony. Képtelenség. Azt viszont annál inkább meg lehet oldani, hogy amikor megérkezik a felmentő sereg (más néven férj/nagymama/babysitter/akárki), akkor viszont úgy kell fülön csípni a lehetőséget, mint ahogyan Vaiana csípte fülön Maui-t, hogy visszavitesse vele Tefiti szívét (túl sok Disney-t néztem az utóbbi időben), és félre kell vonulni a helyzetből. Így esett, hogy egy napfényes szombat délután, harmincöt nap hangzavar és ötödmagammal eltöltött idő után egyedül találtam magam Siófok főterén. Nem csináltam semmi mást, csak ültem, és hallgattam a csendet. Legalább fél órát. Csodálatos volt. A fél óra olyan volt, minta hat hetet üdültem volna egy elhasznált anyáknak fenntartott szanatóriumban (tényleg, miért nincs ilyen?), és úgy mentem vissza a gyerekekhez, mint akit kicseréltek. Ezután, a következő napon hiába volt csábító a közös családi program, én inkább leültem írni. Na, ez már olyan energialöketet adott, mintha az elmúlt egy hónaban folyamatosan edzettem volna.
Egyébként semmi nem változott. Reggel hét és dél között rendszeresen megáll az idő. Mintha ez az öt óra egy fél évig tartana. Ahogyan délután hat és este kilenc között is. Kifogytam az ebédötletekből, és néha már a szagától is rosszul vagyok annak, amit én főzök. De vannak olyan napok is, amikor pisztáciás sajttortát sütök, és már majdnem kiteszek róla egy posztot. Mintha én is amolyan szupermami lennék, mint azok a nők az I, akik délelőtt kézműveskednek a kicsikkel, délben feltálalják az összes értékes tápanyagból megkomponált superfoodot ebédre, strandolás után jógázni viszik a gyerekeiket, este pedig fejből találnak ki szövevényesebb és izgalmasabb meséket, mint Benedek Elek. De aztán rájövök, hogy a pisztáciás torta is csak azért készült, hogy alkossak valamit, az csak a bónusz, hogy a gyerekek odavannak érte.
35 nap van hátra a nyári szünetből. De ki számolja? Hát én! Csak most már egy kicsit szomorúan. Hiszen mindjárt vége a nyárnak, és kezdődik az iskola meg a bölcsi. Több időm lesz magamra napközben (nem sokkal), az agyamat is többet használhatom majd, de minden nap korán kell kelni, feszített tempóban, pattogva kell majd egyik szerepből a másikba átcsusszanni. Jönnek a betegségek, a lecke-elkérések, a szülőik, a rohanás, kapkodás, és ki tudja még mi minden vár ránk. Nem is akarom tudni.
35 nap van még hátra. Most kezdek belejönni. Még szerencse, hogy holnap is lesz reggel hét és dél között. Mert akkor még egy fél évig élvezhetem a nyarat!
Kapcsolódó cikkek
