Egy idén közzétett felmérés szerint az átlagos felhasználó – a munkaórákon felül – naponta több mint hat és fél órát tölt képernyő előtt, és ennek legnagyobb részét a mobilozás teszi ki. Nem meglepő, hogy ez az idő annál több, minél fiatalabb generációban vizsgálták. Persze azért azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy mára rengeteg dolgot egyszerűen lehetetlen internet nélkül elintézni.
Mit vártam az okoseszköz-elvonótól?
Bár alapvetően nem tartom magam függőnek, már egy ideje azt vettem észre, hogy bizonyos – és egyre gyakoribb – időközönként rá kell néznem a telefonomra, mintha különben bármiről is lemaradnék. Tudom, hogy ezzel sokan küzdenek, sőt a tudatosabb felhasználók már korlátozzák a saját hozzáférésüket az internethez. Ezt pedig paradox módon már applikációk is segítik: például mindössze napi néhány percnyi Facebook használatot vagy csökkentett adatforgalmat engedélyeznek.
Én ennél radikálisabb megoldást választottam: péntek délután bezártam egy fiókba a laptopom és a mobilom, a kulcsot pedig hétfő reggelig nem vettem elő. A kísérlettől előzetesen azt vártam, hogy haladhatok majd az éjjeliszekrényemen tornyosuló könyveimmel és több minőségi időt tölthetek a családommal. Reményeim szerint közös élményeinket annyira intenzíven élhetem meg, hogy egy huszadik semmitmondó fénykép helyett azok inkább az emlékezetembe égjenek bele. A digitális detox elvei alapján tehát a virtuális világ helyett csakis valódi dolgokhoz akartam kapcsolódni: a családomhoz, a barátaimhoz, egy könyvhöz, a természethez. Leporoltam a hajtogatós térképet és a családi receptkönyvet, de előkerestem a régi vekkerórámat is.

Pénteken jól elrejtettem az okoseszközöket egy fiókba. (Fotó: A szerző sajátja.)
Tudatos jelenlét
A péntek este nyugodtan telt, hosszan meséltem a gyerekeknek, amit nem zavart meg egyetlen pittyegés sem. Bevallom: sokkal többet adott így ez az élmény és nyilvánvalóan a gyerekeknek is. Bár nem szoktam megnézni az üzeneteim meseolvasás közben, de azért mindig ott motoszkál a gondolataimban: vajon ki írhatott? Talán valami baj történt? Vagy munkaügyben keresnek? Mit szólnak, ha most nem válaszolok? Esetleg lemaradtam valamiről? És azért valljuk be: a gyerekkel töltött minőségi időt legtöbben így rontjuk el. Ehelyett most csak egymáshoz kapcsolódtunk, és senki nem furakodhatott közénk.
Anya, ma hová megyünk? Lesz valami jó gyerekprogram?
– kérdezte egyből szombat reggel a nagyobbik gyerekem.
Hát, valahol biztos…
– mindössze ennyit tudtam hirtelen válaszolni.
Aztán elgondolkodtam: vajon a szüleink ezt hogyan oldották meg világháló nélkül. Nyilván nem volt ennyi program, de azért mi is eljutottunk bábszínházba, gyerekkoncertre és rengeteg túraútvonalat koptattunk el netes ajánlók nélkül is. Plakátok és ismerősök ajánlásai segíthettek, esetleg tévé-reklámok is hírt adtak egy-egy eseményről. Persze töredék ennyi információ nem volt elérhető, mint most, amikor három perc alatt bármelyik napra tartalmas időtöltést talál az ember, bármilyen korú gyerekének. Reggeli után lesétáltunk hát a helyi művelődési házba, remélve hogy most is lesz egy jó kis gyerekszínházi előadás, tökfaragó szakkör vagy gyöngyfűző foglalkozás. Hát nem volt, sőt mi több: zárva találtuk az egész komplexumot.
Nyilvánvalóan lehettem volna előrelátóbb, de azért az sem korrekt, ha körbebástyázom magam programokkal, kirándulóhelyszínekkel, amikkel az internet eláraszt. Hazaérve túltettük magunkat, hogy ezen a cudar, esős napon nem lesz közösségi program vagy kreatívkodás, maximum itthon. Ám ekkor eljött az ebédfőzés ideje.
Receptkönyv a múlt századból és a hajtogatós térkép
Van itthon gomba, padlizsán, csirke – na, gondoltam, a Google majd kisorjázza, ezekből miket tudok készíteni. Ja, nem… Elővettem hát a nagymama szakácskönyvét és átnyálaztam. Persze ez a módszer jóval lassabb, mégis jó döntésnek bizonyult. Annyiszor futottam bele már ugyanis hevenyészett netes receptekbe, amikből kimaradt egy-egy hozzávaló, ezért összeesett a tészta vagy leragadt a kuglóf. A régi családi receptkönyv nem tartogatott efféle kellemetlen meglepetéseket. Egyszerű hozzávalók, semmi fakszni, az eredmény pedig egyből el is fogyott, ami az én gyerekeimnél tényleg ritkaságszámba megy.

A jó öreg utcakeresgélés igencsak lelassította a célbaérést. (Fotó: A szerző sajátja.)
Vasárnap szokásosan kirándulni készültünk, és mivel a GPS nem lehetett opció, előkerestem a jó öreg lapozgatós Magyarország és hajtogatós turista térképeket. Bevallom, kijöttem a térképolvasási gyakorlatból. Hiába, az agy valóban elveszít bizonyos képességeket, ha azokat nem használjuk – a legújabb szakzsargon egyébként ezt digitális demenciaként aposztrofálja. Vonattal nem mehettünk, mert a MÁV appot nem nyithattam meg, így sem a menetrend, sem a jegyvásárlás (kicsi, pénztár nélküli állomás a miénk) nem lehetett opció. Persze telefonon lehet érdeklődni a vonatindulásról, de ugye a telefonom a fiók mélyén pihent. Végül is, az erdőben nem volt gond – a turistatérképen igazán nem nehéz kiigazodni – de bevallom, az oda- és a hazaút jóval körülményesebb volt így, hogy néha meg kellett állnunk fellapozni a spirálos autóstérképet. Az utazást ráadásul egy roppant sürgősnek látszó témafelvetés tette még izgalmasabbá:
Anya, az egyik osztálytársamnak törpesünije van, én is kaphatok egy olyat? Annyira cuki….
Hát az sok mindentől függ. Egy állat nagy felelősség. Nem tudjuk, hogyan kell gondozni, meg ugye az sem mindegy, mennyibe kerül.
Hát akkor nézzük meg!
Oké, majd észben tartom….
A törpesün akció tehát egyelőre szintén parkolópályára került, hiszen erről az állatról (is) a legtöbb használható információ a neten kering. Hazaérve hiába vettük le a polcról és ütöttük fel gyerekkorom Brehm lexikonát, ebben még nyilván nem említik meg, hogy a sün mini változata akár házikedvencként is tartható. Mondjuk legalább megtudtuk, hogy a sün
mulatságos és félénk, de jóravaló, derék állat, aki becsülettel, tisztességgel fáradozva és dolgozva küzdi végig életét.
Végül is mire volt jó ez az egész?
Hétfő hajnalban majdnem kiestem az ágyból, amikor riadót fújt a régi jó csörömpölős vekkerórám. Bevallom, ettől is elszoktatott a kedvesen szólongató szundi üzemmód. Amikor elővettem és bekapcsoltam a telefonom, a testvéreim kétségbeesett üzenetei vártak. Nyilván szólhattam volna nekik, de úgy éreztem, ha bármilyen módon is előre megágyazok a detoxnak, az úgy már nem az igazi. Ezen kívül csak néhány e-mailt kellett megnyitnom a nagyobbik gyerek osztályfőnökétől, de igazából ezek is teljesen ráértek hétfőig. Emellett nagyjából hatvan értesítés akarta tudatni velem a Facebookon, hogy kinek mi volt a legtökéletesebb, beállított pillanata, aminek vajmi kevés köze van a valósághoz. Azt viszont tényleg sajnáltam, hogy lemaradtunk a szokásos 10 kilométeres Csömöri Csatangolóról, amiről az utolsó pillanatban, péntek este értesítettek. No de én is lehettem volna annyira előrelátó, hogy ezt korábban a naptáramba vésem.

A vekkeróra az alfa generáció tagjainak igazi látványosság. (Fotó: A szerző sajátja.)
Végső soron kiderült: nem vagyok függő, hiszen fizikai tüneteket nem produkáltam. Azt azért bevallom, hogy esténként szívesen ránéztem volna az üzeneteimre, délutánonként pedig hallgattunk volna hangosmesét vagy zenét, de ezeket személyes beszélgetésekkel, meseolvasással és CD-hallgatással pótoltuk.
Nyilvánvaló tehát, hogy meg lehet lenni okoseszközök nélkül, főként ha valakit a munkája nem köti az internethez. Bizonyos dolgokban ugyanakkor igenis nélkülözhetetlenek, vagy legalábbis minimum megkönnyítik az életet. Jó példa: az egyik gyerekem súlyos parlagfűallergiás, és hogy éppen hol tart a pollenszezon, aktuálisan csak a netről tudhatom meg. De ide sorolhatnám a Krétát, vagyis a tanároknak és szülőknek szánt elektronikus naplót is, amit kénytelen vagyok használni, ha szeretném követni a gyerekem iskolai eredményeit, értesítéseit vagy épp a házi feladatát. Ugyanígy online fizethetem be az iskolai, óvodai menzát, a különórákat és bizonyos számlákat is. Az óvodás gyerekemre vonatkozó értesítéseket – mikor van gyümölcsnap, kirándulás, ünnepség vagy nevelés nélküli munkanap – pedig szintén kizárólag a közösségi hálón tudom követni.
Összességében felszabadító érzés volt a való világban, virtuális helyett hús-vér emberek közelségében eltölteni ezt a néhány napot. Ismét elhatároztam tehát, hogy a bugyuta videók görgetését továbbra is igyekszem mellőzni, azokat a hasznos funkciókat viszont, amiket az okoseszközök adhatnak, szelektálva megtartom magamnak.
Az ELTE Alfa Generáció Labornál pszichológusok, biológusok, informatikusok és más kreatív szakemberek foglalkoznak azzal az alapkérdéssel, hogy a digitális eszközök használata hogyan befolyásolja a gyerekek fejlődését. Közérthető kutatási eredményeiket és egyéb hasznos ajánlásaikat honlapjukon és közösségi oldalaikon is elérhetővé teszik a szülők és további érdeklődők számára, hogy ezzel is támogatást nyújtsanak a tudatos nevelés útján. Emellett Alfi néven egy gyerekbarát, tudományos alapokon nyugvó applikációcsomagot is fejlesztettek.