Mesét nézni jó – ahogy a telefonon, tableten játszani is. Nem véletlen, hogy a mobiltelefon, tablet a maga rövid, pörgős videóival, szórakoztató játékaival olyan könnyen válik nehezen letehetővé, nem csak a gyerekek, hanem mindenki számára: kutatások szerint az okostelefonok használata olyan mechanizmusokat indukál az agyban, mint a függőségeket okozó tevékenységek.
(Kép forrása: Getty Images)
Le kéne már tenni azt a telefont…
A digitális eszközök ma már nagyon nehezen lennének teljesen kiiktathatók az életünkből, és a gyerekek életének is rendkívül hamar részévé válnak. Ám ami kezdetben „csak egy mese”, később „csak 10 perc játék”, az előbb-utóbb egyre nehezedő küzdelemmé és állandó lelkiismeret-furdalássá válik a szülők számára. Hiszen mindannyian tudjuk, hogy nem jó a gyereknek, ha sokat telefonozik. De nem mindenkinek könnyű az észszerű keretek betartatása. Mert igenis van, hogy olyan fáradt a szülő, hogy elképesztően jól jön az a tíz perc nyugi, amíg a gyerek „elvan a telefonnal”. És az is megesik, hogy nem érezzük az erőt a „tedd már le a telefont”-küzdelemhez. Miközben tudjuk, hogy a képernyőidő korlátozásának következetes betartatása nagyon-nagyon fontos lenne. Nehéz helyzet, amiben a kudarcélmény szinte kódolva van.
A totális szigor a megoldás?
A képernyőidő korlátozása elengedhetetlen, ahogy a világos és következetesen betartott keretek is – de némi rugalmasságot is igényel a helyzet. A WHO ajánlása szerint egyébként másfél éves korig egyáltalán nem lenne szabad képernyővel találkozni a gyerekeknek, öt éves korig naponta maximum egy óra képernyőidőt javasolnak. Hogy hol jöhet itt be a rugalmasság? Ha például a kicsinek nagyobb testvérei vannak, nehéz megoldani, hogy egyáltalán ne lásson képernyőt. Érdemes törekedni a minimalizálásra, de felesleges magunkat ostorozni, ha ez nem mindig sikerül. Ahogy az sem katasztrófa, ha a nagyobbacska egyszer-egyszer több időre kerül a képernyő elé. Ahelyett, hogy rettenetes szülőnek éreznénk magunkat emiatt, jobb megoldás, ha amennyire és amikor csak tudjuk, ezt közösen töltött idővel, szabadban való játékkal, meseolvasással, sétával ellensúlyozzuk. Nem az a baj, ha észszerű mértékben részei a digitális eszközök a gyerek életének – hanem az, ha ez a szabad, önálló játék és még inkább a közösen töltött, minőségi idő rovására megy.
(Kép forrása: Getty Images)
Nézd csak, én is leteszem
Képzeljünk csak el egy boldog tizenegy évest, aki hosszas könyörgés után végre kapott saját telefont. Aztán azt is, hogy milyen nehéz ezt az annyira vágyott eszközt kivarázsolni a kezéből… Mikor nálunk ez megtörtént, megfogadtam, hogy amennyire csak lehet, szigorú és következetes leszek. (A covid-járvány alatt a tabletes mesenézés korlátozása nem a tervek szerint sikerült, ami miatt hosszú ideig borzasztóan éreztem magam. Most ezt jobban akartam csinálni. Sokkal jobban.) Talán mondanom sem kell, mennyire nem könnyű. Legfőképp azért, mert a helyzet tükröt tartott elém. Mert észre kellett vennem, hogy nem túl hiteles azt kérni, hogy „tedd le a telefont”, amikor az én kezemben ott van. Hogy elvárom a gyerektől, hogy este már kapcsolja ki a telefonját, miközben én még az ágyban megnézek gyorsan valamit, ami eszembe jutott. Szóval úgy döntöttem, hogy minden egyes alkalommal, amikor azt szeretném, hogy a gyermekem tegye el a telefont, megnézem, hogy én miért nem teszek hasonlóan. És ha csak lehet, én is leteszem a kezemből.
Közös korlátok
Két fontos eredményre jutottam a megfigyeléseim során. Először is arra, hogy elképesztően sokat van a telefon a kezemben, ám ebből rengetegszer simán letehetném, mert valójában nem fontos az, amit csinálok. A legtöbben azt gondoljuk, hogy mi csak néha, csak egy kicsit pörgetjük céltalanul a videókat. De amikor tudatosabban elkezdünk erre figyelni, például a gyerek viselkedésén keresztül, akkor szembesülünk azzal, hogy mennyire összefonódott a telefonnal az életünk.
A másik fontos felismerés pedig, hogy a tiltásnál sokkal nagyobb ereje van a példának. Hogy érthetőbb legyen: nem szeretném, hogy a gyerekem, ha van egy perc üres ideje, azonnal a telefonját kapja elő. De a „megfigyelős játékomnak” köszönhetően rájöttem, hogy ha sorba állok, buszra várok, automatikusan kapom elő a telefont én magam is. És hogy mondhatnám neki, hogy „tedd már el”, ha egyszer nálam is ott van? De ha én fogom és elteszem, vagy akár elő se veszem, akkor nagyobb ereje van a kérésnek.
Vagy épp nem érződik korrektnek arra kérni a gyereket, hogy ma már ne cseteljen többet a barátaival, és olvasson helyette, miközben én ott ülök a kanapén telefont nyomkodva. De ha leteszem, és én is kézbe veszek egy könyvet vagy magazint, könnyebben célt érek. És az is bejött, hogy nem csak azt kérem, hogy tegye el, hanem javasolok helyette valamilyen tevékenységet. Az egyszerű „tessék már letenni” helyett még az is jobban bevált, hogy arra kértem, pakoljuk ki-be közösen a mosogatógépet – oké, némi morgás azért járt hozzá. Persze ez még csak a kiskamaszkor eleje, szóval ami most működik, az simán lehet, hogy hamarosan nem fog. Akkor majd meg kell találnom az abban a helyzetben működő módszereket – drukkolok magamnak, és minden hasonló helyzetben lévő szülőtársamnak.
Az ELTE Alfa Generáció Labornál pszichológusok, biológusok, informatikusok és más kreatív szakemberek foglalkoznak azzal az alapkérdéssel, hogy a digitális eszközök használata hogyan befolyásolja a gyerekek fejlődését. Közérthető kutatási eredményeiket és egyéb hasznos ajánlásaikat honlapjukon és közösségi oldalaikon is elérhetővé teszik a szülők és további érdeklődők számára, hogy ezzel is támogatást nyújtsanak a tudatos nevelés útján. Emellett Alfi néven egy gyerekbarát, tudományos alapokon nyugvó applikációcsomagot is fejlesztettek.
Kapcsolódó cikkek
