Dorothea Lange éppen egyik munkából sietett a másikba autójával 1936. márciusában, amikor elhaladt egy borsószedő farm feliratú tábla előtt. Eleinte ügyet sem vetett rá, aztán mégsem hagyta nyugodni a dolog: húsz perc múlva visszafordult, és megállt szétnézni a napszámosok közt. Ekkor látta meg Florence Owens Thompsont.
Lange ekkoriban már rutinosan mozgott a nincstelen közösségekben. Maga is bevándorló, csonka családban nőtt fel, látta, micsoda küzdelmek árán teremtenek megélhetést a szülei – pontosabban anyja, miután az apja valami balhéba keveredett, és lelépett –, gyermekbénulás miatt nehézkesen járt, fiatal felnőttként portréfotózással kereste a kenyerét: ez ekkoriban szerény, de biztos megélhetést jelentett. A harmincas években, a válság berobbanása után az elszegényedett munkásokat és munkanélkülieket segítő kormányhivatal számára készített felvételeket dokumentációs céllal, ám az ő empátiájával szó sem lehetett róla, hogy csupán rögzítse a helyzeteket és az eseményeket: meg kellett ismernie képei szereplőit is.
Thompson, a kétgyerekes anya úgy vonzotta magához a fotóst, mint egy mágnes. Először szóba elegyedett vele, a nő elmesélte, hogy hetek óta fagyott zöldségeken élnek, illetve azokat a madarakat sütik meg, amiket a gyerekeknek sikerül elkapniuk. Ez a szintű szegénység nem volt egyedi ezekben az időkben: amerikaiak milliói keltek útra egyik napról a másikra, mindent hátrahagyva, hátha munkát kapnak (bárhol, bármilyet), és ételhez jutnak. Lange megkérte az anyát, hogy lefotózhassa, ő pedig belement; mindössze hét filmkockát lőtt el, ezek egyike pedig azóta is a világ egyik leghíresebb fotográfiája.
Érthető, hogy miért. A kompozíció a reneszánsz festményeket idézi, az anya arca, tekintete pedig többet elárul a válság természetéről, mint a világ összes tanulmánykötete. Az pedig külön elegáns, hogy a gyerekek arca nem látszik, pedig akkoriban még nem terjedtek el az erre vonatkozó etikai szabályok.
Florence Owens Thompson egyébként 32 éves ezen a képen.
Lange többi fotográfiája hasonlóan erőteljes, különösen azok, amelyek gyerekekről szólnak. Például azért, mert időtlen mind: hiába adott ország adott állapotát mutatja meg száz évvel ezelőttről, bárhol, bármikor készülhettek volna (leszámítva talán az autókat), akár a Budapest melletti erdőkben is. Ahogy mondani szokták, átértékeli az ember az életét, ha meglátja ezeket. Ennek a válogatásnak pont ez a célja.