Leopárdmintás bundában a húspult előtt válogató budai díva. Magányos Balaton-part, ahol csak egy plakátcsalád strandol. Spontán nagygyűlés a Moszkván, lovak az aluljáróban, szenior szerelem a bícsen, szakadt autóbontó előtt árválkodó metálmagenta luxuskocsi. Rácz Dominika polgári foglalkozása szerint jogász, kétgyerekes anyuka, de olyan szeme van az abszurdhoz és az apró pillanatokhoz, amelyek fölött bárki más elsiklana, hogy magától értetődő volt, hogy fotózni kezd. Képeit eleinte mobillal lőtte, gyakran babakocsi-tologatás közben, a legjobbakat pedig Instagram-oldalára posztolta. Azóta pedig felfedezték egymást Budapest legnagyobb utcafotós kollektívájával, a BPSPC-vel, és alakul a fotós karrier is. Megkértük, hogy mutassa meg kedvenc képeit az elmúlt évekből, és mesélje el, hogyan alkot.
Visszatekintve be kell látnom, hogy már elég régóta érdekel a fotózás, csak ez egy ideig nekem sem tűnt fel. Eredetileg jogász a végzettségem, mindig is jogi területen dolgoztam. Ezzel párhuzamosan átszőtte a mindennapjaimat a számomra érdekes pillanatok megfigyelése, megörökítése. Kicsit, mint az Amelie csodálatos életében, amikor az elején elmondja, mitől érzi magát boldognak. Csak nekem nem a lencsébe, magvakba fúródó kéz érzése, inkább a hétköznapi emberek mindennapi helyzetein való elidőzés okoz örömet.
A fotóimat eleinte a saját Instagram-oldalamra töltöttem fel, de egy idő után rájöttem, hogy az utcai képeket nem szeretném keverni a magánéleti tartalmakkal. 2019-ben csináltam meg a midealista oldalt, és talán ez lendített a saját hozzáállásomon is; elkezdtem komolyabban venni a fotós tevékenységemet. Ugyanebben az évben, még pont a COVID előtt Gulyás Miki MOME streetfotó tanfolyamára volt szerencsém járni, ami nagyon sokat hozzátett a szemléletemhez. Nem is igazán hozzátett, hanem talán a megfelelő sínre állított. 2022-ben pedig csatlakozhattam a budapesti streetfotó legjobbjaihoz, a BPSPC-hez. Azon túl, hogy szakmailag is viszi magával az embert egy ilyen csapat, iszonyú jó egy egymást tényleg segítő kollektívában lenni, ahol sosem ciki kérdezni, és iszonyú jó valamit együtt teremteni.
A fotózás tehát mindeféle korszakaimban kísért, de talán akkor tudott igazán szárba szökkenni, amikor a gyerekek kicsik voltak. Kisgyerekkel sok minden megváltozik az ember életében, ezeket a változásokat alapvetően én jónak éltem meg. Sosem voltam igazán otthonülő típus, és hamar rájöttem, hogy gyerekkel is lehet mindenhova menni, ráadásul úgy, hogy abban kicsik és nagyok is örömüket lelik. Telefon, aztán kamera mindig volt nálam, és a gyerekeknek sem jelentett problémát, ha pár percre megállunk és lefotózunk valamit, vagy továbbmegyünk az úti célon, mert érdekes látnivaló akad valamerre. Minden kirándulás során talál valami furát, de izgit az ember. Azt hiszem, mára ezt a “szemüveget” néha a kislányom is viseli, illetve az is lehet, hogy mindig is viselte, és szintén észrevesz számára valamiért érdekes embereket, történéseket. Persze ehhez az is kell, hogy az ember sokat sétáljon, autó helyett a közösségi közlekedést válassza (rengeteg ember rengeteg izgalmas történettel), és persze ha már bringára pattansz, nehezebb jókor jó helyen megállni, de ebben a műfajban is lehet szerencsénk. Az utcai fotók mellett természetesen a családtagjaimról is mérhetetlen mennyiségű képet készítettem átlag rajongó anyukaként, vagy valamilyen elképzelt sorozat keretében, de vannak más ötleteim is, amelyek mentén fotóztam.
Kapcsolódó cikkek
