Azt gondolnánk, hogy életünk során a testvéri kapcsolat az egyik leghosszabb távú viszonyunk. Amikor szüleink úgy döntöttek, hogy egynél több gyermeket vállalnak, valahol azt remélték, hogy egy életreszóló társat adnak nekünk. Gyermekkorban egy játszópajtást, kamaszként egy bizalmast, akivel átvergődhetünk a tinikor nehézségein, felnőtt korunkra pedig egy fix pontot, egy támaszt az élet hozta kihívásokkal szemben. A testvéri kapcsolatról legtöbbször egy pozitív, támogató viszony jut eszünkbe. Amikor úgy jellemezzük egy barátunkat, hogy “olyan mintha a testvérünk volna”, akkor arra utalunk, hogy számunkra az illető különös jelentőséggel bír, egyfajta támaszunkként is gondolunk rá, akire mindig számíthatunk. De vajon mennyire tükrözik a valóságot ezek a fentebb említett gondolatok?
Számos tanulmány vizsgálta, hogy a testvérek felnőtt korukban milyen gyakran lépnek kapcsolatba egymással. Egy holland kutatásban például közel 4000 felnőttet kérdeztek, és azt találták, hogy 47 százalékuk találkozott/felhívta legalább egyszer havonta a testvérét. Ugyanakkor a megkérdezettek nagy része ennél jóval kevesebbszer kereste fel a másik felet. A kutatást megelőző egy évre visszagondolva, 40 százalékuk válaszolta, hogy az év során alig néhányszor került kontaktusba vérrokonával, míg 13 százalékuk az adott évben csupán egyszer találkozott vagy beszélt a testvérével.
Ha jobban belegondolunk, akkor az, hogy a megkérdezettek 13 százaléka szinte egyáltalán nincs kapcsolatban a testvérével, nem is olyan meglepő. Gyerekkorban a testvérek közötti konfliktusok elkerülhetetlenek. Miközben együtt nőnek fel, osztozniuk kell a játékaikon, gyakran a szobájukon és persze a szüleiken is. Újra és újra fel kell állítaniuk a saját szabályaikat és határaikat. Míg ezek a konfliktusok lehetőséget adnak a gyerekek számára, hogy fejleszthessék szociális készségeiket – mint például mások érzelmeinek és gondolatainak jobb megértése – ugyanakkor teret adhatnak az agressziónak is. Egy a gyermekkori piszkálódást – azaz a bullyingot – vizsgáló kutatás során a tudósok arra jutottak, hogy a testvéri viszony az egyik legagresszívabb kapcsolat mellyel a gyerekek felcseperedésük során találkoznak.
Persze nem feltétlenül csak a gyermekkori sérelmek állhatnak utat a felhőtlen testvéri kapcsolatnak felnőttkorban. Napjainkban már közel sem élünk olyan röghöz kötött életet, mint a múltban. Ha a testvérek mondjuk a világ két távoli pontján telepednek le, máris felfedezhetjük a fizikai eltávolodás következményeit. Az ember az elején még igyekszik valóban tartani a kapcsolatot, ám a “távkapcsolat” a testvérek esetében sem szokott sikeresnek bizonyulni. A hívások, a látogatások kikopnak, és lehet hogy a felek közt még csak konfliktus sincs, ám mégsem keresik egymást a megváltozott életkörülményekből kifolyólag.
Nemrégiben napvilágot látott egy írás, mely azok érzelmeit igyekezett feltérképezni, akik felnőttként alig vagy egyáltalán nem tartják a kapcsolatot testvérükkel. Egy brit jótékonysági szervezet, a Stand Alone (akik elmagányosodott emberek támogatásával foglalkoznak) tagjai között, online folytatták le a kutatást. Azt kérték, hogy a résztvevők írják le saját szavaikkal a testvéri kapcsolatukat vagy éppen a kapcsolat hiányának okait.
Sokak beszámolójában volt jellemző motívum a családon belüli feszültség, a rokonságon belüli elhidegülés, a viták/konfliktusok sőt a bántalmazás is. Különösen gyakori volt a válaszadók körében a szülő-gyermek viszony problémás mivolta, majd az ebből következő eltávolodás a testvértől is. Ilyenkor a testvér az adott szülő pártját fogva egy-egy konfliktus során, inkább a szülői viszonyt, mint a testvérit kívánta életbe tartani.
A válaszadók közül sokan egyáltalán nem tartják a kapcsolatot, míg mások alkalmak esetén – mint a születésnapok, vagy az ünnepek, – küldtek/kaptak köszöntéseket. Jónéhány megkérdezett jellemezte “mérgezőként” a testvérével való kapcsolatát, míg mások inkább úgy nyilatkoztak, hogy számukra a testvérük mára már olyan, akár egy idegen. Néhány esetben a megkérdezettek arról számoltak be, hogy gyermekkorukban ugyan erős, támogató kapcsolatban voltak testvérükkel, ez viszont felnőttkorukra elgyengült, kihűlt. Mások egész életükben egy negatív, rossz minőségű kapcsolatot éltek meg ezen a területen. Néhányan nagyon fájdalmasnak írták le ezt az eltávolodást, de többeket kevéssé vagy egyáltalán nem visel meg érzelmileg az, hogy már nem állnak kontaktusban a testvérükkel.
Felfedezhető volt egy másik jellegzetesség is a kutatás során, mégpedig abban, hogy a megkérdezettek hogyan élték meg a testvéri kapcsolat megromlását. Míg azt feltételeznénk, hogy az elhidegülés egy negatív élmény és az érintett felek biztosan a kapcsolat megjavítására törekszenek, a résztvevők válaszai mégis mást sugalltak. Néhányan valóban komolyan fontolgatták, hogy felkeresik rokonaikat a jövőben, de sok esetben a válaszok inkább azt tükrözték, hogy a testvéri kapcsolat az egyén számára inkább csak stressz és csalódás forrása így az eltávolodás egy vágyott állapot volt, annak fenntartása pedig az egyén érdekében áll.
A kutatás eredménye sokak számára jelenthet megnyugvást. Azok, akik átélték azt a fájdalmat, amit egy elhidegült testvéri kapcsolat okozhat, most már tudhatják, hogy nincsenek egyedül. Habár ezen kapcsolatok megszakadását a média előszeretetettel ábrázolja ritka és botrányos dologként, az igazság az, hogy a valóságban ez a jelenség igen gyakori és ezer féle módon történhet. Összefoglalásként tehát elmondhatjuk, hogy az említett tanulmányokból egyértelműen kiderül, hogy habár a testvérek akár több évtizede is ismerhetik egymást, az egyáltalán nem jelenti, hogy a kapcsolatuk aktív, támogató vagy hogy az adott egyén életében bármilyen jelentőséggel bír.
Forrás: psychologytoday.com
Kapcsolódó cikkek
