Fotó: Getty Images
Ugyan a munkámban a tegeződés az alapvetően bevett forma, én szeretek magázódni, vagy legalábbis nem okoz semmilyen problémát. Sőt, én még úgy nevelkedtem, hogy a nálunk idősebbeket magázni illik, és a felnőttek, még ha egyidősek is, ismeretlenül alapvetően magázzák egymást, majd egy bizonyos mértékű ismerkedés után térnek át tegeződésre. Rengeteget változott azóta a világ, hogy én kisgyerek voltam, sokkal lazábbak lettek a magázódás-tegeződés és a megszólítás szabályai – olyannyira, hogy az ősztől felsős kislányom csak nagyon ritkán beszél magázódva. Igazából a köszönés rendben van neki, a „Jó napot kívánok” természetesen jön számára, ha mondjuk a házunkban idősebbekkel találkozunk, de velük nem igazán volt szükség olyan mélyebb, hosszabb beszélgetésekre, amelyekben nagy szerepet kapott volna a magázódás – a családban pedig minden idősebb rokont tegez. Jó perfekcionistaként már töröm a fejem egy ideje azon, hogyan magyarázzam el neki, hogy felsőben már a magázódás a szokás az iskolában, és hogyan fogja ezt megtanulni szeptemberig úgy, hogy gyakorolni ezt nem igazán van módja. Tudom, nem eget rengető a probléma, de azért mégis érdekes – számomra legalábbis. Ugyanis amikor néhányszor bepróbálkoztam a témával, a gyereket teljesen hidegen hagyta a fejtegetésem arról, hogyan lehet a magázódás udvarias vagy épp nagyon nem az, mikor és miért használjuk. Egyértelmű, hogy a számomra a nyelvünk sokszínűségét illusztráló magyarázatok neki, a tíz évesnek a legkevésbé sem érdekesek, a javasolt gyakorlási módot (hogy beszéljünk magázódva egymással) pedig egyszerűen kiröhögte. De mint mondtam, hajlamos vagyok komolyan (a szükségesnél néha komolyabban is) venni a dolgokat, szóval nem engedtem el itt a témát, inkább szakértőket kérdeztem róla.
Csak fokozatosan
„Ma már sokkal szélesebb körben tegeződünk, mint mondjuk 30 éve, jóval kiterjedtebb a tegeződés, és elfogadottabb mind kollegiális mind általános iskolai közegben. És nem csak egykorúak, hanem idősebbek felé is – magyarázza dr. Forrás-Biró Aletta tanácsadó szakpszichológus, családterapeuta. – A magázódás elsajátításához bizony segítség kell a gyerekeknek, családonként és iskolánként is változhat, mennyi. Van olyan iskolai környezet, ahol már a kisebbek, alsósok is magázzák a tanárokat – ez az iskola szokásrendjén és az adott tanító beállítottságán is múlik. Gyakran már az általános iskola első 4 évében rátanulnak erre a gyerekek, például amikor harmadik-negyedik osztályban egy-egy felsős szaktanár kezdi tanítani őket. De az is gyakori, hogy a felső évfolyamba lépéssel történik egy nagy változás ebben. Különösen akkor, ha nyolcosztályos gimnáziumba kerül a gyerek. Amit fontos megérteni, hogy az új feladat, a magázódás kétfelé bontható: egyrészt meg kell tanulniuk a gyerekeknek, hogyan fogalmazzanak magázódva úgy, hogy az ne legyen számukra furcsa, nyakatekert. A másik, nem kevésbé fontos rész pedig az, hogyan tudják a gyerekek felismerni és megkülönböztetni azokat a helyzeteket, ahol erre szükség van – magyarán hogyan tudja felismerni egy 10 éves gyerek, mikor kell magázni és mikor kell tegezni. Amikor pedig ez nem világos számára, az bizonytalanságot, nehézséget okozhat.”
dr. Forrás-Biró Aletta tanácsadó szakpszichológus, családterapeuta
Kezdjük a köszönéssel
És valóban, ha visszagondolok a saját gyerek- és kamaszkoromra, élénken visszatér annak a szorongásnak az emléke, amikor mondjuk bementem egy üzletbe, és fogalmam sem volt, hogy a fiatalnak tűnő eladónak hogyan köszönjek. Akkor még nagy illetlenségnek számított letegezni valakit, aki erre nem adott engedélyt, de mégis kellemetlen volt egy nálam alig idősebb valakit „csókolomozni” (akkor ugye még ezt tanulták meg a gyerekek kicsi korukban, mint alapvető köszönési forma a felnőttek felé). Még kínosabb, ha a csókolom után rászólnak az emberre, hogy miért nem tegeződik – egyébként ez ma már a másik irányba gyakori: rosszul esik, ha egy kiskamasz „Jó napot”-tal köszön a liftben, hiszen nem vagyok én még olyan öreg. (Igen, szerintem. Egy 14 éves szerint viszont simán, főleg rosszabb napjaimon…) Na de térjünk csak vissza a magázódás elsajátításához, aminek az első lépése a köszönés. „A magázódást valóban nem könnyű a gyerekeknek elsajátítani, hiszen óvodából ezt hozzák, és alsóban a kollégák általában nem változtatnak ezen, szerintem nagyon helyesen – magyarázza Tünde néni, magyartanárnő. – Kevés még akkor ehhez a szókincsük, felesleges őket ezzel zaklatni. Felsőben azonban van, aki elvárja a magázódást. Én ebben megengedő vagyok, és már annak is örülök, ha köszönnek.
A nem köszönés egyébként egy teljesen természetes jelenség: kiskamasz korban gyakran bizonytalanok a gyerekek, nem tudják, hogyan köszönjenek. Érzik, hogy a szia már nem helyénvaló, de nem tudják, hogyan és mit kellene mondani helyette.
Ezért vagy elharapják a köszönést, morognak valamit az orruk alatt, mintha köszönnének, vagy egyáltalán nem köszönnek. Én ezt úgy oldom fel, hogy mindegy, hogyan köszön, csak köszönjön, de nem teszem szóvá, ha ez épp nem történik meg. Viszont én magam mindig köszönök, minden órát „Jó napot kívánok”-kal kezdek. És egy idő után ők is visszaköszönnek, van, hogy összevissza, van, hogy kórusban, nem ez a fontos, hanem hogy köszönjünk egymásnak. Ma már a „Csókolom”-ot ritkán használják, főleg a fiúknak furcsa és kellemetlen ez. Én azt tapasztalom, hogy legkönnyebben a „Jó napot”, vagy „Jó napot kívánok” az, ami elfogadható nekik, és nagyjából hetedikes korukra rá is szoknak erre, különösebb erőltetés nélkül is. Ez aztán hozza magával, hogy megtalálják azt a formát, ahogy a beszélgetéseikben megszólítják a tanárt.”
Leckéztetés helyett példamutatás
Tünde néni laza elfogadása ezek szerint jóval hatékonyabb, mint az én magyarázós próbálkozásaim – jó, ezt magam is sejtettem előre, de azért megpróbáltam. A magyartanárnő szerint azért is elveszettebbek a mai gyerekek a magázódás-tegeződés illetve a különböző köszönések terén, mert már ritka, hogy több generáció él együtt, kevesebbet találkoznak a gyerekek különféle életkorú emberekkel, ritkábban látják, hogyan viszonyulnak a szüleik az idősebbekhez, az idegenekhez, a hivatalos helyzetekhez. Ezt dr. Forrás-Biró Aletta is megerősíti. „Sokat számít, hogy miket lát gyerek a környezetében, milyen jellemzők alapján dönti el például a szülő, mikor kell magázódni, milyen helyzetekben viselkedik formálisan és informálisan, mikor vált tegeződésről magázódásra. Ez egy olyan bizonytalansági tényező a gyerek számára, amikor ő maga kommunikál, aminek a kezelését meg kell tanulnia. A látott példa mellett sokat segíthet a jelzésszintű magyarázat – nem kell részletekbe menni, egyszerűen csak elmondani egy-egy helyzetben, miért köszöntünk így, és biztatni a gyereket, hogy használja ő is az udvariasabb, magázódó verziót. Akkor is érdemes egy-két szót szentelni a dolognak, ha látjuk a gyereken, hogy zavarban van az adott helyzetben – segítsünk neki.
Az iskolában sem lesz elvárás, hogy egyik pillanatról a másikra csakis a magázódó formát használják a gyerekek, a tanárok is segíteni fogják őket ebben, tanítgatják nekik ezt az újfajta kommunikációt.
A szülőnek tehát elsősorban abban van szerepe, hogy a megkülönböztetést tanítsa meg a gyereknek, vagyis a formális helyzetek felismerését.” Még egy fontos dolgot emel ki magyartanár szakértőnk: „Az a javaslatom a szülőknek, hogy semmiképp ne erőltessék, sulykolják erőszakosan sem a köszönést, sem a magázódást. Nem szabad ezzel kapcsolatban megszégyeníteni sem a gyerekeket, a gyakori rápirítással nem érünk célt. Mondjunk neki lehetőségeket, és engedjük, hogy ő próbáljon választani olyan köszönést, ami kulturált és számára is elfogadható.”
Tetszik érteni?
Felmerült bennem még egy kérdés, ami szintén az életkorom miatt releváns, hiszen mi még így beszéltünk a felnőttekkel – ez pedig a „tetszikelés”. Én el sem tudtam volna képzelni, hogy a magázódásnak ne ezt a formáját használjam gyerekként egy felnőttel szemben, sőt, az idősebbekkel ma is gyakran ezt használom, de valahogy furcsának érződik erre tanítani a gyerekemet. Nem véletlenül érzem furcsának annak ellenére, hogy nálam természetesen jön – ebben szakértő beszélgetőtársaim is megerősítettek. „A tetszikelés egyes mikroközegekben jelen van még ma is, de van, ahol egyáltalán nem használják. Érdemes végiggondolni, hogy mi hogyan beszélünk, mennyire halljuk ezt a környezetünkben, mert jó eséllyel ezt a gyerek később el fogja hagyni, nem fogja használni – és akkor teljesen felesleges erre rászoktatni” – mondja Forrás-Biró Aletta. Hasonlóak erről a magyartanár tapasztalatai is. „Azt vettem észre, hogy a tetszikező forma rendkívül idegen a mai gyerekektől, nehézkes nekik. A sima magázódás sokkal elfogadhatóbb, egyszerűbb számukra, ezért véleményem szerint ma már felesleges elvárni a magázódásnak ezt a formáját. Anélkül is lehet udvarias a kommunikáció.
A tetszikezésben a gyerekek mintha egyfajta leereszkedő, megalázkodó attitűdöt éreznének, ami távol áll tőlük.
Nagyon mást jelent számukra, mint amit annak idején nekünk jelentett. Ha van is olyan gyerek, aki használja esetleg, a tapasztalatom szerint hamar elhagyja, ritkán találkozom már ezzel felsőbb évfolyamon.”
Kapcsolódó cikkek
