– Még a legközelebbi családtagjaim és barátaim sem sejtik, hogy abortuszon estem át – vallja meg egy fiatal nő a Today.com cikkében.
– Tudom, hog a nőknek joguk van ezt az utat választani, mégis hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzek szégyent azért, amit tettem. Képzett, sikeres nő vagyok sok ismerőssel és baráttal, egy nagyvárosban élek. Komoly teherbírással dolgozom egy nagyvállalatnál. És az abortuszom nem akkor történt, amikor tinédzser voltam, aki nem tudta, mit is csinál. Tavaly történt, egy világméretű járvány kellős közepén, amikor már a harmincas éveimben jártam. Egy férfitól estem teherbe, aki akkor még a barátom volt, nem egy véletlenszerű egyéjszakás kalandból.
Szégyellem magam, hogy ez történt velem, hogy elrontottam. Szégyellem magam, hogy titkolom ezt azok előtt, akiket szeretek. Most viszont el szeretném mondani mindenkinek, hogy akik hasonlón mentek keresztül, kevésbé érezzék magukat egyedül.
Szégyellem magam, hogy hagytam, hogy az a férfi döntsön, akivel voltam, és hogy nem álltam ki magamért. Szégyellem magam, hogy mivel az én testemről van szó, végül mégiscsak én hoztam meg a döntést. Szégyellem magam, mert mindig is anya akartam lenni… nagyon is szeretnék babát, de egy család keretein belül szeretném. Szégyellem magam, amiért nem vállaltam az egyedülálló anyaságot, hiszen tudtam, hogy esélyünk sem lenne párként. Egyedül maradnék egy babával. Szégyellem magam, hogy az életemet választottam a másik lehetőség helyett. Szégyellem magam, hogy nem egészségügyi probléma miatt került sor erre, mint sokan másoknál. Szégyellem magam, mert tudom, hogy sok velem egyidős nő küzd a terhességért, miközben én megszakítottam az enyémet. De most, amikor sok helyen visszavonják az abortuszhoz való jogot, azt is szégyellem, hogy oly sok nőnek nincs joga meghozni ezt a döntést.
Szerencsés vagyok. Megvoltak a forrásaim a beavatkozáshoz: van egészségbiztosításom és megtehetem, hogy kifizessem azt is, amit ez nem fedezett volna, és van munkaadóm, aki betegnapokat is biztosít, ha szükséges. Megszakad a szívem, hogy most kevesebb ember fér hozzá a biztonságos abortuszhoz.
Elég nehéz volt meghozni a döntést egy olyan helyen, amely támogatja a választás jogát, egy olyan városban, amely nemcsak egy, hanem rengeteg lehetőséget biztosít azoknak a nőknek, akik úgy döntenek, hogy nem vállalják a terhességet.
Tudom, hogy jól döntöttem. Én támogatom az abortuszjogot. De szeretném, ha az emberek tudnák, hogy ettől még ez traumatikus dolog.
A kutatások azt mutatják, hogy a legtöbb nő nem bánja meg az abortuszt – ha megtagadják tőlük az elvégzésének jogát, az sokkal károsabb a mentális egészségükre nézve. Sokan megkönnyebbülést éreznek. Tudom, hogy jól döntöttem, néha mégis nehéz még mindig.
Vannak napok, amikor azt kívánom, bárcsak ne történt volna meg velem. Újra és újra lejátszom a fejemben az aznapi eseményeket -attól a pillanattól kezdve, hogy az exem eljött értem, és elvitt a klinikára. Egyedül ültem a váróteremben, és néztem, ahogy talán száz másik nő is várakozik ugyanerre az eljárásra. Még mindig meggondolhattam volna magam, de nem tettem.
Bárcsak másképp lennének a dolgok? Igen. Bárcsak egy szerető, gondoskodó partnerrel lettem volna, aki izgatottan reagál arra a hírre, hogy családot alapíthat velem (még ha nem is tervezetten) ahelyett, hogy egy érzelmileg bántalmazó, hideg férfival kelljen lennem, aki egyetlenegyszer sem hívott fel az alatt a hat óra alatt, amíg vártam az eljárást. Bárcsak egy kedves emberrel lettem volna, aki a kedvenc ételemmel várt volna rám naponta, amikor hazaértem, ahelyett, hogy megkérdezi, mi a vacsora…
Vannak napok, amikor nem tudom abbahagyni a sírást. Úgy érzem, az életemet választottam valaki másé helyett, és azon tűnődöm, mi lehetett volna… Minden alkalommal, amikor látok egy édes babát, gyomrom vág a dolog, és ez a fájdalom emlékeztet arra, ami történt, és arra, ami nincs. Az én bánatomat úgy hívják a szakemberek: tiltott gyász. Olyan gyász, amiben nem teljesen biztos az érintett, hogy szabad éreznie. Az én döntésem volt, nem? Én hoztam magamra ezt a fájdalmat, az én hibám. Talán nem szabad szomorúnak éreznem magam. Már nem vagyok együtt azzal a férfival, akivel ezt átéltem, de attól, hogy elhagytam, valahogy még inkább egyedül érzem magam.
Az abortuszom előtt mindig azt hangoztattam, hogy választáspárti vagyok, de ez olyan, mintha támogatnám az abortuszt, pedig szó sincs róla. Addig volt könnyű ezt kimondani, amíg azt gondoltam, hogy ez csak másokkal történik meg, velem nem. Kevesebb élettapasztalattal és képzettséggel bíró emberekkel.
Néhány hete sírok, mert látom a híradásokban, a tüntetésekben, hogy az olyanokat, mint én, gyilkosnak nevezik. Férfiak és nők arról kiabálnak a tévémben, hogy milyen szörnyű ember vagyok.
Most ezek a szavak mást jelentenek. Megtanultam, hogy az egyetlen értelmes út az, ha érzékenyen választjuk meg a szavainkat, ha jóindulattal és megértéssel viseltetünk mások iránt, hiszen soha nem tudhatjuk, hogy min mennek keresztül.
- Kapcsolódó: Ez a véleménye a magyaroknak az abortuszról
Tudom, hogy nem vagyok egyedül azzal, hogy a beavatkozás napjától kezdve hullámzó érzések kísértenek. Én vagyok a nővéred, a lányod, a barátod, a kollégád. Lehetek én. Az abortusztörténetek, amelyeket hallunk, gyakran fekete-fehérek – ezt tettem, és kész, ez volt a helyes, nem kell visszanézni. De ez nem az én történetem. Lehet, hogy nem is a tiéd. És talán ezeket a történeteket is érdemes meghallanunk.
Kapcsolódó cikkek
