Győri Ildikó pszichológus, a játékos eszközökből álló Kreatív Gyereknevelési Rendszer kidolgozója most nemcsak „szimpla szakértőként” segített abban, hogy körbejárjuk ezt a sokakat foglalkoztató témát, hanem külföldön élő szülőként is, aki a2017-ben vette a nyakába a világot legfőképp azért, hogy saját bőrén tapasztalja meg, lehet-e fejleszteni egy meghatározott érdeklődésű gyerekeket akkor, ha számára teljesen ismeretlen közegbe kerül.
A pszichológus anyukának nagy dilemmát okozott, hogy megossza-e részletesen a történetüket, hiszen teljesen érthető módon védeni szeretné a gyerekét az esetleges támadásoktól. Végül azért adta be mégis a derekát, sok olyan szülőt lát, akinek tehetséges a gyermeke, de nem mer nekivágni a mentorálással járó kalandoknak. „Miattuk vállaltam az interjút, mert megérdemlik a kapaszkodót, a bátorítást, hogy tartsanak ki!” – mondta Ildikó, majd bele is vágtunk a közepébe.
Olivér és anyukája, Ildikó
Hogy kezdődött a kalandos történetetek?
Olivér 5 éves kora óta sakkozott, és 7 éves kora óta kapott lehetőséget arra, hogy több órában foglalkozzon azzal, amit szeret, illetve amihez kedve és kapacitása is van. Szuper jól működött az a három év, és az általános iskola alsó tagozatában benne volt ez a rugalmasság. Tizenegy évesen, negyedikben felvételizett egy matematika tagozatos 8 osztályos gimnáziumba, de a magyar pontszámai alacsonyabbak lettek, így nem vették fel, dacára a 45 pontos matek írásbelinek.
Addigra már három éve naponta tapasztaltam, mekkora fejlődést lehet elérni a célzott mentorálással, és egészen egyszerűen először csak megsértődtem azon, hogy egy ilyen gyerek nem kap lehetőséget arra, hogy megmutassa mit tud. Aztán előjött a rendszereket tervező énem. (Az volt a szakmám, hogy a munkaerőpiacon sikeres vállalatok számára olyan motivációs és juttatási rendszereket tervezzek, amiben a munkavállalók jól érzik magukat, sikeresek, és önmagukhoz képest a legtöbbet hozzák ki a vállalatnál töltött idő alatt.)
Az iskolarendszerben eltöltött 10-12 évnek az lenne az egyik feladata, hogy a munkaerőpiacra készítse fel a gyerekeket. Ezen a szemüvegen keresztül nézve a saját helyzetünet, nem volt nehéz rájönnöm, hogy a rendszerben innentől kezdve két évig semmi nem fog történni, a fejlődés megszakad. Átgondoltam, munkaerőpiaci szempontból mi lehet fontos, amit ez alatt a két év alatt mégis meg tudok neki adni? Nyilvánvaló volt, hogy a nyelvtudás, főleg az angol.
Miért épp Spanyolországra esett a választásotok?
Spanyolország véletlen volt: angol nyelvű iskolákat kerestem a neten, lehetőleg olyanokat, ahol nem kellett többet költeni, mint a különórákra addig Budapesten. Igazából a kedvező tandíj volt az, ami miatt Spanyolország lett a befutó, de az angol nyelv elsajátítása volt a cél, két év alatt. Akkor azt gondoltam, hogy ha a spanyol nyelvből is sikerül valamit felszedni, hab a tortán, hiszen ezt a nyelvet közel négyszáz millióan beszélik világszerte.
Mit gondolsz, ha otthon maradtatok volna, mi lenne Olival?
Az eredeti tervek szerint csak két évre kerestem iskolát, mert hatodikban újra nekivágott volna a felvételinek, vissza a magyar rendszerbe, valamelyik matematikát emelt szinten oktató iskolába. Az itteni matek tanára azonban – a nyelvi korlátok ellenére – nagyjából 3 hét alatt észrevette, hogy sokkal előrébb tart mint a társai, és behívatott.
Rákérdezett, hogy lehet ez, és annyira izgalmasnak találta Oli addigi útját, hogy a beszélgetés végére fel is vázolt egy hihetetlen mentorálási útvonalat. Az itt kapott mentorálástól akkora lendületet vett a fejlődése, amit nem lehetett abbahagyni. Sokat írnak a szakirodalomban a „flow” állapotról, nekünk sikerült ezt két éven keresztül szinte naponta megtapasztalni. A többes számban nem csak mi, ketten vagyunk benne, hanem a tanárai és a felsőbb évfolyamos társai is, akikkel együtt tanult.
Az iskoláról és a tanulásról, sajnos, nem ez a kép rögzül az emberek döntő többségében. Neki másképp alakult. Azt, amit átéltünk, úgy lehet elképzelni, mintha egy úszásban tehetséges fiatal teljesen véletlenül, váratlanul, meglepetésből megkapna egy kiváló edzői csapatot, amellyel nemcsak az úszásában juttatja el rekordidő alatt a saját tudásszintje sokszorosára, hanem mellette megtanul két nyelven beszélni és barátokra, szinte új családra talál. Mindezt két év alatt.
Egyszerűen nem lehetett félbe hagyni, így minden következő évben hosszabbítottunk. Amikor pedig egy élsportoló eljut a világversenyekben a dobogóra, ami Olivér esetében a YALE Egyetem Yale Young Global Scholars programra elnyert felvételt jelentette (pár nappal a tizenhatodik születésnapja előtt), akkor egyszerűen nem gondol már arra senki, hogy mi lett volna, ha nem megy el abba az „uszodába”. Annyira messzire jutott saját 11 éves szintjétől, hogy egész egyszerűen meg sem tudom tippelni, mi lett volna, ha ott marad. Ha mégis mondani kellene néhány dolgot? Nem beszélne 4 nyelven, nem lett volna Yale-diák, és ami talán a legfontosabb, fogalma sem lenne róla, hogy a megfelelő támogatással mindenki hozzáfér a saját varázserejéhez.
Olivér és Alexis Ravelo író, aki idén januárban távozott az élők sorából
Szerinted miért nehéz Magyarországon tehetséges gyereknek és tehetséges gyerek szüleinek lenni?
Ez nemcsak Magyarországon nehéz, hanem sok helyen. Ha sportban tehetséges valaki, akkor ott van egy kiépített rendszer, ahol edzők és egy teljes háttércsapat áll a sportolók mögött, hogy a legjobbat hozzák ki magukból, elérhessék azt a szintet, ami bennük van. Ez a rendszer Magyarországon is kiépült, több városban és viszonylag fiatal kortól elérhető a sporttehetségek számára. Ráadásul a csapat a sikert minden oldalról támogatja: van gyúró, orvos, dietetikus és pszichológus is.
Ha viszont valaki – mondjuk, a mi esetünkhöz hasonlóan – matematikából szeretne ugyanígy fejlődni, ahhoz csak 12-14 éves kortól van kiépített rendszer, és az is csak egy-két intézményben. Ha azt nézzük, hogy Olivér 14 éves korára már leérettségizett 4 tantárgyból (mind kapcsolódik a matematikához), 15 évesen vették fel a YALE programra, akkor nem kell nagyon szemléltetni, mennyi gyerek és mennyi tehetség veszik el a kiépített rendszer, vagy csak szimplán a „miben NEM vagy jó” attitűd miatt, és mennyi sikerélményt NEM él át sok pedagógus.
A legtöbb gyermek és szülő elveszik az úton, mert nincs jól működő rendszer a gyerekek élvonalba emelésére, élvonalban tartására, motiválására. Az a rendszer, ami van, nem rugalmas annyira, hogy ekkora tempót, ami például a mi esetünkben volt, elbírjon.
Amikor Oli 5 és 7 éves kora között sakkozott, én a nagyobb rendezvények reggelén láttam 200 lelkes, csillogó szemű gyereket besétálni a helyszínre, majd néhány órával később közülük 197 távozott sírva. Még oklevelet, és egy szelet csokit sem kaptak, pedig egész szombat délelőtt keményen dolgoztak. Maradt nekik a szomorúság, hogy „megint nem voltam elég jó”. Valahogy így vesznek el a kiváló gyerekek.
Mi, szülők szerveztünk közös pizzázást, vagy készítettünk érmet a saját gyerekeinknek, hogy a befektetett munkájukat honoráljuk valahogy. Mert az a lényeg, hogy aznap beletette az idejét a saját fejlődésébe, és nem az, hogy ki nyert éppen. Ráadásul a fentiek miatt nemcsak a gyerek veszti el a motivációját, hanem a szülő is. A nem sportban tehetséges kisgyermekek szülei számára sincs sem csapat, ahova tartozhatnának, sem kiépített rendszer, vagy szülői/edzői minta, amit követhetnének.
Nekem szerencsém volt, mert kaptam mintát, a világ egyik legsikeresebb szülő-párosától. Kiváló felnőtt mentorai voltak Olivérnek, és emellett a barátaim, szüleim mindig elkaptak, amikor egy-egy újabb pofon után megszédültem az évek alatt. Így végig tudtam menni az úton, ott tudtam mellette lenni, amíg elért az Ivy-League-be, sőt még azt követően is. Az ugyanis illúzió, hogy egy gyermek egyedül el tud jutni erre a szintre.
Hol tart most Oli, milyen kapuk nyíltak meg előtte?
A YALE egyetem egy dimenziókapu. Gyakorlatilag egy pecsét, egy garanciajegy, amelyet nem szoktak megkérdőjelezni, mert a világ legokosabb, legkitartóbb gyerekeivel kell versenyezni a bejutásért. Akinek ez sikerül, annak sokat nem kell magyarázkodnia a továbbiakban. Ha a sporthasonlatnál maradunk, olyan, mint a világbajnokságon érmet nyerni. Senki nem kérdezi meg, hogy az az úszó, aki a dobogóra állt, tud-e úszni. A felvételi folyamat a nyári programra egyébként ugyanaz, mintha a nappali tagozatos egyetemi évekre jelentkezne az érettségi után: ugyanazokat az esszéket kell elkészíteni, ugyanúgy „röntgen alá teszik” a teljes személyiségét, ugyanúgy tanári ajánlásokra van szükség.
Ez utóbbiakat egyébként titkos csatornán kérik be a tanároktól, és a gyerek, vagy a szülő nem is látja, mit írnak róla. A tanulmányok során szerzett jó jegyek csak az alapot adják, az minden jelentkezőnek megvan. Az összes többi számít. Az összes többiben kell olyan emlékezeteset produkálni, hogy azzal kiemelkedjen több ezer társa közül, a világ minden országából.
Olivér általános iskolásoknak tervez környezetvédelmi programot
A magyarországi sulijából tartjátok valakivel a kapcsolatot?
Abszolút. Nagyon szép rituálék alakultak ki a baráti családokkal. Érdekes, hogy nemcsak a gyerekek járnak össze, hanem a családok is. Minden évben elmaradhatatlanok a találkozók, és persze ilyenkor nagyon hosszúak a napok, mert néha tényleg az vet véget az élménybeszámolóknak, hogy az álmosságtól valakinek lecsukódik a szeme a mondat közepén. Emellett a matematikát is folytatja itthon: részese lehet egy matematikus közösségnek, és szuper látni, hogy a közös érdeklődés 2 perc alatt hozza össze a fiatalokat, még akkor is, ha évente csak egy hetet töltenek együtt. Mi, felnőttek már tudjuk, hogy ezekből a tábori kalandokból lesznek életre szóló élmények, barátságok.
Gondolom azért a sok siker mellett kihívások is vártak az elmúlt években. Mi volt a legnehezebb? A Covid-időszakot hogy éltétek meg?
A COVID időszakkal sok minden megváltozott, és nem mondanám, hogy jó irányban. Spanyolországot 4 hónapra teljesen, hermetikusan lezárták. Mi szeptemberig hazautaztunk, mert a család Magyarországon volt. A spanyol rendszerben hosszan tartottak az utóhatások, mert két évig fennmaradt a maszkhasználat, és a gyerekek csak fix csoportokban mozoghattak az iskolákban. A tömegközlekedésben idén márciusig kellett maszkot viselni. Nagyon nehéz volt megtartani a fizikai kapcsolatokat, de szerencsére mostanra jobb a helyzet.
A tanulás terén azonban sokkal rosszabb lett minden. Volt olyan pillanat, amikor egy héten belül 17 különböző online platformra kellett bejelentkezni, és beadandókat készíteni. Pszichológus szemüveggel nézve a figyelmi koncentráció óriási léket kapott, és eltűnt az írásbeliség szinte teljesen – alig írnak kézzel – az érettségin viszont azt kérik majd számon. Ha most indulnánk el ugyanezen az úton, nem tudom, hogy ugyanide jutnánk-e el.
Mi a mostani állás, mi lesz Olival, ha nagy lesz?
Arra tanítottam, hogy mindegy, hol van és mit csinál, a legfontosabb, hogy jó ember legyen, és mindig az az ember legyen a közösségben, akire lehet számítani. Mit jelent ez? Egy példa: imád sütni. Az idei osztályában például ő lett a „hivatalos tortaszállító”, és minden olyan lehetőséget kihasználnak, amikor tortázni lehet: legyen az egy osztálykirándulás, a születésnapja, vagy éppen egy osztály-bezárás (ez egy bevett büntetési tétel a spanyol középiskolákban…).
A másik fontos dolog, hogy csak önmagával versenyzik, minden héten az előző heti önmagánál kell egy kicsit jobbnak lennie. Így sokkal egyszerűbb a világ, mert nem kell „legyőznie senkit”, és nem függ annyira a környezete megítélésétől, bántásoktól, igazságtalan dolgoktól, amikből majd csőstül jut neki is, amikor kikerül a Nagybetűs Életbe. Egyébként hamarosan egyetemre megy, és egy olyan szakterületre, ahol a matematikát azonnal alkalmazhatja. A jelenlegi tervek szerint az egyetem első három évében még Európában marad.
Kapcsolódó cikkek
