A Huffpost a témában közölt cikkében a 27 éves Melissa felidézte, hogy egész gyerekkorában a menekülő utat kereste a bántalmazásból, ami nála azt jelentette, hogy el kellett mennie az iskolába. Otthon ugyanis mostohabátyjai és mostohanővére állandóan megverték, ellopták, eltörték a személyes tárgyait. Mostohanővére volt, hogy vizet öntött az ágyára, majd azt mondta az anyukájuknak, hogy Melissa bepisilt, hogy ezzel szégyenítse meg őt. – 10 éves koromban késsel a kezemben ültem a konyhában, és azon gondolkodtam, hogy véget vetek az életemnek, mert annyira nyomorúságosan, depressziósan éreztem magam – mesélte a lapnak a nő, akinek az egyetlen menedéket az iskola jelentette.
Ugyan nem újkeletű jelenségről van szó, de a zaklatással csak nemrégiben kezdtek komolyabban foglalkozni, és már komoly közegészségügyi problémának tekintik – ez nem meglepő, hiszen egyes becslések szerint a gyerekek 30%-a érintett az efféle bántalmazásokban. Ezeknél a gyerekeknél pedig nagyobb az esélye annak, hogy szorongás, depresszió alakul ki a későbbiekben, illetve egyéb egészségügyi problémák, és nagyobb valószínűséggel lógnak vagy maradnak is ki az iskolából.
A zaklatásra általában úgy tekintenek, mint egy otthontól távol eső dolog, valami, ami a házon kívül történik – az iskolában, a buszon, a játszótéren, stb. -, és az ezzel foglalkozó kutatások is inkább az iskolai környezetre fókuszálnak. Pedig a kutatások szerint az otthoni, testvérek közötti bántalmazó magatartás is hasonlóan gyakori, mint az iskolai esetek, és ugyanolyan káros is lehet – főként azért, mert a gyerekek úgy érzik, hogy még kevesebb menekülési lehetőségük van, mint egy nem otthoni környezet esetén.
Melissa azt mondta, ő teljesen tehetetlennek érezte magát ebben a szituációban. A nő mára édesanya lett, azonban csak egy gyermeke van, mert attól tart, ha többen lennének, a testvérek hasonlóan viselkedhetnének egymással, aggódik az esetleges agresszió miatt. – Édesapám nagyon sokat dolgozott, a mostohaanyám pedig nem igazán foglalkozott velem. Olyan volt, mintha nem lehetne változás, és bele kellett volna törődnöm, hogy ez az élet. Pedig az élet nem ilyen, hatalmas különbség van a normális testvéri verekedés és aközött is, amit átéltem. És ez folyamatosan zajlott – mondta el a Melissa.
Mi is pontosan a testvéri zaklatás?
Az egyik legnagyobb nehézség a testvéri zaklatással kapcsolatos kutatásoknál, hogy nem egyszerű megállapítani, meddig tart a tipikusnak nevezhető testvéri konfliktus, és mi az, ami már a zaklatás, bántalmazás kategóriájába esik. A szakértők a zaklatásra hajlamosak úgy gondolni, mint nem kívánt és agresszív magatartásra, amely esetén az erősebb fél a gyengébbet szándékos bántja, és ez a dolog rendszeresen ismétlődik. Ezek alapján, amit Melissa gyermekként tapasztalt, egyértelműen a zaklatás körébe esik, nem pedig az egyszerű, testvérek közötti veszekedésébe.
A testvéri zaklatás nagyon gyakori dolog, egy 2014-ben készült kutatás szerint, amelyben több mint 400 fiatalt kérdeztek meg az otthoni és iskolai zaklatásról, a résztvevők többsége azt válaszolta, hogy a testvérei részéről sokkal gyakrabban tapasztalt ilyesmit, mint az iskolatársaktól. Egy 2013-ban készült kutatás pedig a testvérek közötti enyhe agresszió hatását vizsgálta – tehát azt, amit nem lehet még rendszeres zaklatásnak nevezni -, és már arról is megállapították, hogy egyértelműen mentális zavarokat okozhat.
A jól működő testvéri kapcsolat pedig olyan eszköz, amelyen keresztül a gyerekek kulcsfontosságú leckéket tanulnak a szeretetről, a konfliktusokról és az általános szociális viselkedésről – éppen ezért a testvérek közötti zaklatás rengeteg extra érzelmi teherrel jár együtt. Azok a gyerekek, akinek jól működő, szerető testvéri kapcsolatai vannak, később jobb barátok lesznek, és párkapcsolataik is jobb minőségűek lesznek, mint azoknak, akik testvéri zaklatást éltek át – az utóbbi csoportba tartozók későbbi kapcsolataikban is könnyebben kerülhetnek áldozat szerepbe.
Mit tehetnek a szülők?
A most 54 éves Beth azt mondta a lapnak, hogy a testvéri zaklatásban, amit gyerekkorában át kellett élnie, az volt a legrosszabb érzés, hogy az életében azok a felnőttek, akiknek meg kellett volna védeniük őt, mintha hagyták volna, hogy a rendszeres zaklatás és fizikai bántalmazás megtörténjen. – Olyan volt, mintha az anyám még mentségeket is hozott volna: még mindig jobb, hogy a bátyád vert meg, mint bárki más.
Az iskolai zaklatássokkal ellentétben, ahol a szülőkön kívül ott van egy tanár is, aki közbeavatkozhat, ha probléma adódik, itt nincs más felnőtt, aki azt észreveheti. Éppen ezért a szülők felelőssége, hogy különbséget tudjanak tenni a normális testvérkonfliktus és a zaklatás között – utóbbi esetben a szándékosság, az ismétlődés, és a felbillent erőviszonyok mind figyelmeztető jelek lehetnek. Egy átlagos testvérkonfliktus esetén ugyanis mindkét fél gúnyolódik, piszkálódik a másikkal, míg a zaklatásnál az egyik bántja a másikat, általában ilyen esetekben az egyik gyerek az agresszor.
Az is segíthet, ha a szülők megfigyelik, hogy a vitás ügyek egy konkrét tárgyhoz vagy dologhoz kötődnek – például a gyerekek állandóan összevesznek a játékkonzolon -, vagy ok nélkül, csupán a bántás kedvéért. A szülőknek komolyan kell venniük ezt a problémát, ugyanúgy, ahogy azt egy iskolai zaklatás esetén is tennék. Érdemes ilyenkor egy cselekvési tervet is készíteni, és ha szükséges, külső segítséget kérni. Nem szabad arra gondolni, hogy a dolgok maguktól is rendeződnek majd, nagyon fontos, hogy közbelépjenek, és minden gyereknek segítsenek ilyenkor, ne csak a bántalmazott félnek.
Kapcsolódó írásaink:
- Így beszélhetsz a gyermekeddel az iskolai zaklatásról
- Az osztálytársak terrorja felnőttkorban is elkísér
- Óvodai bullying: a kiközösítéstől a verekedésig
Kapcsolódó cikkek
