Nagyon élveztem a kismamaságot, minden percét igyekeztem a legnagyobb tudatossággal és örömmel megélni, úgy éreztem, felkészültem a rám váró nagy, csodálatos feladatra. Aztán megszületett a kisfiunk, Levente, hatalmas volt az öröm. De a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy váratlanul értek a kezdeti nehézségek: a fáradtság, a kialvatlanság, a 24 órás szolgálat, a felelősség. Egyszer annyira ki is borultam, hogy el kellett mennem otthonról kiszellőztetni a fejemet. Ettől a férjem nagyon megijedt, hiszen nemcsak az apaszerep, de az a szituáció is új volt neki, hogy hirtelen nem tudta, mit kezdjen velem.
Én a nagy agyszellőztetés közben jól megáztam – egy több hete várt nyári záportól -, és hazasétáltam a családomhoz. Akkor jött a lelkifröccs. A férjem elmondta, hogy a kisfiunk, ha sír, azért sír, mert közölni szeretne velünk valamit, amit másképp nem tud, és fogjuk fel egy jó játéknak, amit a legnagyobb öröm és siker megfejteni. Hozzátette: ezt tehetjük jókedvvel, derűvel, lelkesedéssel, vagy szomorúan, idegesen, én választhatom meg, de az egyik ebből mindig zsákutca lesz.
Ezek a mondatok szíven találtak. Olyan dolgokat tudatosított a fejemben, amelyekbe addig bele sem gondoltam. Nagy fordulópont volt ez, életem egyik legnagyobb, legmeghatóbb és legemlékezetesebb beszélgetése. Ma már nevetve éjszakázom, ha kell, és csinálom a 24 órás szolgálatot, amihez mindenképpen ez adta meg a kezdeti lökést. Örökké hálás leszek neki.
Dr. Kneif-Kányási Zsófi (Sopron)
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
