Szendrényi Vili és Martina terhességgel töltött kilenc hónapját nehezítette az a tény, hogy Vilit sokszor Angliába szólította a munkája. – Persze nagyon sokszor sajnáltam, hogy kimaradok dolgokból, de szerencsére az internetes lehetőségek, a videokamera ma már kicsit csökkenteni tudja a távolságokat – meséli Vili.
– Nekem Martina pocakja jelentette a „terhességet”, a fizikai változás segített belehelyezkedni a szituációba. Ahogy nőttön-nőtt, úgy éreztem egyre tisztábban, hogy átalakulnak az érzelmeim. Amikor hazajöttem, mindannyiszor meglepődtem Martina változásain, pedig kintlétem alatt többször is kiutazott hozzám.
A vizsgálatokra szívesen elkísértem, de az ultrahangot már nem bírtam. Az első komolyabb genetikai ultrahangnál annyira izgultam, hogy minden rendben legyen, hogy nagyon erős rosszullét fogott el a rendelőben, le kellett ülnöm. Sajnos kicsi korom óta kerülöm az orvosi helyzeteket, ezért Martina nem is forszírozta a jelenlétemet a vizsgálatokon, bármi másban viszont szívesen, örömmel segítettem neki.
A kelengyelistát is együtt írtuk, és Angliában is tökéletesen eligazodtam a kicsi kocsicipők és kabátkák között. Mindezek miatt nálunk például nem igazán jött szóba az apás szülés, bár annak ellenére, hogy ennyire megviselnek ezek a dolgok, ha Martina arra kér, vállaltam volna.
– Ismerem Vilit, ismerem a határait, nem akartam feszegetni az apás szüléskérdését, és végül anyukámmal és az anyósommal szültem. Elsőre talán bizarrnak tűnik, de nekem nagyon bevált, nagyon örültem, hogy ott volt édesanyám – meséli Martina. – S bár Vili nem tudott bejönni velem a szülésre, végig segített. Bevallom, rettegtem a szüléstől, és ő folyamatosan nagyon tudatosan készített fel rá.
Ahányszor csak megijedtem, mindig kérte, koncentráljak csak pont a következő lépésre, és menni fog. Onnantól kezdve, hogy tudtam, ő gondolatban velem van, éreztem, minden rendben lesz. Amikor aztán a szülés után először láttam meg Hannát, a kislányomat, elöntött valami addig ismeretlen érzés, valami hatalmas büszkeség és öröm.
– Nekem apának lenni a legnagyobb boldogság – érzékenyül el Vili. – Amikor jövök haza a munkából, és Hanna hozzám fut, annál nincs nagyobb öröm. Nagyon büszke vagyok a családomra!
Kapcsolódó cikkek
