Egy baba születése a gyerekeknek sem mindig könnyű.
Általában a nagyobb gyerek féltékeny a kisebbre. Ha a születési korkülönbség is nagyobb, akkor már eleve így van. Ahol egy-két év a különbség, ott a nagyobbik szinte természetesnek veszi, hogy nincs egyedül. Ám még ilyenkor sem ritka, hogy a nagyobbik érez “valamit”, érzi, hogy a kicsivel óhatatlanul többet foglalkozik az édesanyja, mint vele.
Tudok olyan esetről – és talán nem is egyedülálló -, hogy a nagyobbacska testvér kikövetelte, hogy ő is szophasson az anyu cicijéből tejet, mint a kisbaba, a testvére. Tudok, ismerek olyan anyukát, aki ezt meg is engedte. Igaz, nem vált a dolog rendszeressé, mert a nagyobbacskának, a kétéves kisfiúnak már nem ízlett az anyatej. A dolog ezzel el is intéződött. Elég szélsőségesek a tapasztalatok.
Van olyan anyuka, aki szíve szerint és “tudományosan” is azt vallja, az újszülöttre csak akkor kell ránézni, ha muszáj és a nagyobbacskával többet kell foglalkozni, mint annak előtte. Éreznie kell, hogy ő nem lett kevésbé fontos, mint volt. A másik szélsőség, amikor az édesanya a nagyobbnak próbálja megmagyarázni, hogy a kicsi még nagyon is segítségre, törődésre szorul és most egy ideig érje be azzal, hogy ő többet játszik egyedül.
Emlékszem, egyszer tanácsot kért egy nemrégen szült anyuka, hogy négyéves kislányát, aki eddig óvodába járt, járassa-e tovább vagy tartsa otthon, hiszen ő maga úgyis otthon van a kicsi miatt.
Akkor azt tanácsoltam neki, hogy vigye továbbra is – egyrészt ne változzon meg a kislány élete, másrészt így napközben valóban több ideje jut a kisbabára, talán még egy kis pihenésre is, harmadrészt esténként tudatosan foglalkozzon többet az óvodás kislánnyal.
A féltékenységnek néha eléggé durva megnyilvánulásai is vannak. Szomszédunkban egy négyéves kisfiúnak született kistestvére. Ő bizony azt látta, hogy amióta a kicsi megvan, őt az édesanyja elhanyagolja, esténként az apu sem őt öleli meg először, hanem a kicsi ágyához siet.
A kisfiú úgy akart a szülein bosszút állni, hogy ha csak tehette, belecsípett a kicsibe, később a kidobált játékait nem visszarakta, ahogyan azt anyukája kérte tőle, hanem odavagdosta öcsikéjéhez. Amikor a mama a nagy ordításra beszaladt a gyerekszobába, ártatlanul nézett fel rá a bátyuska: – Én nem értem, miért bőg, csak odaadtam neki a játékait.
A mama legközelebb jobban figyelt és látta, hogyan történik ez az “odaadás”. Nem tett mást, mint enyhén megszidta a nagyfiút – és soha többé nem kérte őt arra, hogy rakja vissza a játékokat a kiságyba, később a járókába.
Úgy vélem, ebből a szelíd szidásból nem túl sokat értett meg a bátyuska, mert változatlanul keresett és talált módot a kicsi bántalmazására…
A féltékenység valószínűleg valamennyiünkben benne van, ám, ha valami ezt legyőzheti, az nem más, mint a szeretet. Szeretetet táplálni bizony nem könnyű, de nem is lehetetlen. Ha a gyerek érzi, hogy a szülők, a nagyszülők részéről árad felé a szeretet, akkor – minden bizonnyal – benne is kialakul ez az érzés nemcsak a felmenők, de a testvér, a testvérek, később az óvodás, az iskolás társak irányába is. Könnyű leírni, de nehéz kialakítani. Talán nem is olyan nagyon nehéz.
Nem nehéz, ha ki merjük mutatni ezt a szeretetet egyformán és mindegyik gyerekünk irányában. Nem nehéz, ha a gyerek látja, hogy a szülők egymást is szeretik, a saját szüleikről sem mondanak rosszat a hátuk mögött (és főleg nem a gyerekek előtt).
Néha kicsit furcsa a magyar mozi-, tévénézőnek az amerikai filmekben, hogy látszólag okkal, ok nélkül közlik egymással a családtagok, rokonok, barátok, hogy: “Szeretlek – Én is szeretlek!” Mi valahogyan nehezebben mondjuk ki akkor is, amikor indokolt lenne. Úgy véljük, a másik ezt úgyis érzi.
Mintha látszólag messze jutottunk volna a féltékenység gondolatától, pedig mindez hozzátartozik éppen ahhoz, hogy ne vagy kevésbé alakuljon ki ez a féltékenység. Több családban szokás például, hogy az egyik gyerek születésnapjára a másik is kap ajándékot. Kisebbet, mint a fő ünnepelt, de mégis érezheti, hogy a testvére születésnapja neki is jó dolog.
A gyerekek sem egyformák. Ha észrevesszük, hogy valamelyik gyerekünk érzékenyebb, az óhatatlanul – kimondva vagy kimondatlanul – féltékenyebb is a másikra. Vagy, ha nincs testvére a gyereknek, akkor féltékeny lehet az anyura, az apura, mert talán úgy érzi, hogy egymással többet foglalkozzanak, mint ővele. Erre is jó, ha figyelünk.
Kapcsolódó cikkeink testvérféltékenység témában:
VIII.évf./2.szám
Forrás: Anyák Lapja
Kapcsolódó cikkek
