„A kislányom egyszer egy nagy kék folttal a combján jött haza. Faggattuk, mi történt, azt mondta, kidobósoztak a szünetben, és véletlen eltalálta a labda. Hónapokkal később tudtam meg, hogy ketten lefogták, és a többiek szándékosan céloztak rá. De ez már a dolgok csúcsa volt, előtte egész tanévben bántották. Becsmérelték, leszólták, elvették az uzsonnáját, ráütöttek, ha elment mellettük. Nem értettem. Jóban vagyunk, megbízunk egymásban. Azt hittem, mindent meg tudunk beszélni. Mégsem mondta el. Nem hogy nekünk; senkinek. Ez a legijesztőbb az egészben. És szörnyű érzés, hogy nem tudtam megvédeni.”
Fenti szavakat egy olyan édesanya mondja, akinek tizenegy éves kislánya iskolai zaklatás áldozata volt. Szerencsére csak volt, mert a dolog időben kiderült – még a nagyobb fizikai sérülések előtt. A lelkieket azonban már az iskolaváltással sem lehetett meg nem történtté tenni. Az anya azóta is magát vádolja, mert nem vette észre a jeleket, a gyermeke pedig óvó környezetben regenerálódik, pszichológus segítségével.
Ami velük történt, az bizony nem egyszerű viccelődés, ugratás. Kőkemény bullying, amibe bizony bele lehet halni. Szándékosan használunk ilyen erős kifejezést, hogy a dolog jelentőségét érzékeltessük még akkor is, ha a többségnél szerencsére nem lesz ilyen komoly a következmény.
Bullying, zaklatás, piszkálás, kiközösítés: sokféle néven emlegetjük, több fokozatban ismert, de csak néhány éve, egy-két évtizede vesszük igazán komolyan. Talán azóta, hogy egy-egy gyerek súlyos sérülést szenvedett, sőt, többen is öngyilkosok lettek miatta. És persze újra és újra jönnek hírek, amik azt sugallják, hogy egy öröktől fogva létező, kiirthatatlan mechanizmusról van szó.
Az idősebbek sokszor legyintenek, mondván: diákcsínyek mindig voltak, engem is ugrattak fiatal korunkban, mi is „szívattunk” másokat. Ez talán valóban így van, de ez, ami ma zajlik, valami nagyon más – erősíti meg Hal Melinda klinikai szakpszichológus.
Rendszeresség, szándékosság, fizikai, verbális és online térben történő direkt és indirekt zaklatás: ezek a bullying (más néven kortárs zaklatás) ismérvei. „Direkt például az, amikor valaki kiteszi a lábát, és elgáncsolja a másikat. Az indirekt forma kevésbé észrevehető, de sokan átélték már; mondjuk a lányok kipécéznek valakit, és kizárják a körből. Iskolában, sportcsapatban, bárhol megtörténhet.”
Hal Melinda szerint szaporodnak a komplex esetek, amikor egyszerre van jelen fizikai és lelki bántalmazás, direkt és indirekt formák és akár párhuzamosan működik a cyberbullying is. „Mondjuk diákok létrehoznak egy iskolai osztálycsoportot valamelyik közösségi oldalon, és néhányukat nem hívják be. Ez igen gyakori, és bizony fájdalmas egy tinédzser számára.”
Kívülről nézve azt mondanánk, ez enyhe dolog, ám a szakember hangsúlyozza, ez nem így van, sőt, súlyos identitásproblémát eredményezhet egy-egy hasonló akció. „Olyasmi ez, mint mikor régen mindenkit meghívtak egy házibuliba, csak minket nem” – magyarázza.
De tény, hogy ennél nagyságrendileg komolyabb tragédiák is adódnak (ráadásul sokszor azok is kisebb lépésekkel kezdődnek). „Lerúgják egy gyerek lépét, homokot etetnek valakivel, kisgyerek késel az iskolai szünetben… volt olyan kliensem, akit kikötöztek, és hóval tömték, fulladásig… – sorolja Hal Melinda a szörnyűbbnél szörnyűbb ügyeket hozzátéve: „Szakemberként én úgy állok hozzá, hogy nincs különbség trauma és trauma között – mindenkinek a saját csomagja a legnehezebb. Persze van, mikor nekem is eláll a szavam. Például amikor megjelenik a rendelésemen az a lány, akit megerőszakoltak egy buliban, felvették videóra, és az körbement egy közösségi portálon. Tizennégy éves volt ekkor.”
Hogy a kezdeti jeleket is komolyan kell venni, azt mutatja az utóbbi évek tendenciája. „Nem foglalkoztunk a kisebb problémákkal, és mostanra elszabadultak a folyamatok. Tíz évvel ezelőtt messze nem láttunk ennyi traumát, ennyi zaklatást. Ma minden második gyerek évente legalább egyszer bullying áldozata lesz Magyarországon. Ez azt jelenti, hogy sem a Rózsadombon nem tudjuk megvédeni őket, sem Nógrádban. Minden gyerek veszélyeztetett egyszerűen azért, mert az erőszakról való gondolkodás megváltozott. Minek a hatására? Talán mert este hétkor a ’Szürke ötven árnyalatát’ vetítik az esti mese helyett. A filmekből ömlik az erőszak, de a híradóból is… és itt sajnos működik a mintatanulás. Néhány éve az volt a tudományos álláspont, hogy a minta a családból érkezik (hiszen tudjuk: az erőszaktevő otthon sokszor áldozat). Ami igaz is lehet, de már nem kizárólagosan van így. Sőt, most átbillentünk: a médiának, a társadalomnak még nagyobb hatása van, mint a családi közegnek.
Persze az sem segít, ha a szülő struccpolitikát folytat: nem akarja észrevenni, hogy a gyermeke másokon vezeti le a feszültségét, szorongását, amitől nemsoká harminchatan fognak szenvedni. Számomra egyértelmű: a digitális világ erőszakmítosza generálja ezt a sok-sok zaklatásos esetet. Mellette szorongást is kelt: mivel folyamatosan változik, pörög, a gyerekek nem tudnak lépést tartani vele, folyamatos bizonytalanságban vannak, kimaradás-érzésük van.”
De a net másként is tényező: ez adott egy újabb csatornát és arctalanságot az elkövetőknek, akik sokszor nem érzik a határokat. „Ha lelököm e másikat a lépcsőn, az egy alfa generációs számára csupán egy csíny” – mondja Hal Melinda. A fent említett folyamatok pedig nem csak lelki szinten hatnak. „Egy erőszakot szimuláló videojáték kondicionálásként működik, és képes átalakítani az agyi struktúrákat. A két agyfélteke közti csatorna elkezd torzulni, nem alakul ki annyi összeköttetés, illetve a már kialakultak eltűnnek. Korábban, ha láttunk a praxisunkban egy ilyen MRI-felvételt, pszichopátia-gyanút állapítottunk meg. Ma pedig ez a rajzolat igen gyakori az alfa generációban. Úgy hívjuk a jelenséget: digitális autizmus – ez nem biológiailag, hanem a szocializációs folyamatban alakul ki. A végeredmény pedig: soha nem diagnosztizáltunk ennyi pszichiátria zavart gyermekkorban mint mostanság.”
Egy négy-ötéves gyermek számára minden inger, és még nem tud különbséget tenni jó és rossz között. Ahogy a szakértő magyarázza: a felettes én csak kisiskolás korban alakul ki. „Empátiát ugyan már érezhet egy egészen pici gyerek is, de ha nem erősítünk rá, elsorvad a pálya, aminek azt vezetnie kéne. A nagyobbaknál is igaz: ha nem segítjük őket abban, hogy hogyan kell az érzelmeket feldolgozni, akkor távolítani fogják azokat maguktól, csak így tudják tompítani a szorongásukat. Ez pedig egyenes út az érzéketlenséghez, apátiához. Nem csoda, hogy a bántalmazással kapcsolatos olyan mértékű elfogadást látunk fiatalok körében, ami rémisztő. És ezek a gyerekek öt-hat év múlva szülőképes korba jutnak…
Az életünket persze nem élhetjük szentekként, hiszen az agresszió nem véletlenül van ott mindannyiunkban. Az énérvényesítéshez, versengéshez, előrejutáshoz szükségünk van rá. A pszichológus szerint fontos elkülöníteni az agressziót az erőszaktól. Mint mondja, előbbi biológiailag meghatározott idegrendszeri funkció. „Ez vezette az emberiséget olyan magas evolúciós szintre, ahol most van. Szerepet játszott a táplálék megszerzésében, a szexualitásban, a tudományos felfedezésekben vagy a karriertörekvésekben. Ez még teljesen természetes, ahogy az is, hogy ha valakiben düh ébred, azt megpróbálja láthatóvá tenni. A dühöt kifejezni agresszió, de nem erőszak. Sajnos azonban ennek társadalmilag elfogadható formái visszaszorulóban vannak. Ha pedig beszélgetés helyett csetelünk, az nem viszi lejjebb a feszültségszintet, inkább tovább emeli.
Az áldozat pedig nem beszél, nem kér segítséget, mert a bántás olyan szégyen lehet, amire szavai sincsenek. Inkább magát hibáztatja, pusztítja, emészti.”
Mindez persze a felszín. A háttérben azt találjuk, amit minden deviáns viselkedés vagy függőség esetében: szeretethiányt, kötődési problémákat. Az „alfákat” „ipszilonok” nevelik (vagyis az Y generáció tagjai – a szerk.) Náluk történt valami lényeges. „Az ő szüleik voltak az elsők, akik nagy szabadságot élhettek meg a gyereknevelésben – mondja Hal Melinda. „Már nem kötötték őket a konvenciók, elérhető lett sok könyv és módszer. Ám ez bizonytalanságot is szült.”
Ha innen nézzük, akkor még egy zaklatót is meg lehet érteni. És meg is kell próbálnunk ezt, hiszen vele ugyanúgy dolga lenne a társadalomnak, mint az áldozatokkal. „Minden egyes gyerek számít” – szögezi le szakértőnk. „Ha az elkövetők számára nincs igazi bioszociális rehabilitáció, ha csak büntetést kapnak, és nem próbáljuk visszailleszteni őket a közegükbe, akkor ezeket a gyerekeket elveszítjük. Hiszem, hogy van kiút a mostani, még annyira nehéz helyzetből is, de ahhoz mindannyiunkra szükség lesz: szülőkre, pedagógusokra, pszichológusokra – bárkire, aki kapcsolatban áll a legkisebbekkel.”